A Veszprémi Egyetem (VE) aulájában május 14-én nyílt kiállítás megtekintésére van még pár napja az érdeklődőknek. Azoknak, akik szívesen lassítanának, akik szeretnék érezni a Világ, a Természet egységének erejét, mint a képek alkotója, Varga Erzsébet: „Amit gyermekkoromban a természettől tanultam, azt életem legnagyobb kincsének tartom. Ma is hiszem, hogy nincs két külön világunk – élő és élettelen – , ha felnézünk az égre, egy vagyunk a Világmindenséggel.”

Varga Erzsébet a középiskolát és az egyetemet is Veszprémben végezte. Jelenleg is a VE Analitikai Kémiai Tanszékén dolgozik tanszéki mérnökként. Az aranykoszorús feltalálói címmel (Találmányi Hivatal által) kitüntetett kutató képeit nézve tudatosul, hogy a hobbija legalább annyira fontos számára, mint a hivatása. A Veszprémet több távlatból bemutató, hihetetlen aprólékossággal kidolgozott festmények a pontosságra való törekvést igazolják. Munkáin látszik, hogy sem az időt, sem az energiát nem sajnálta, mert csak így tehetjük magunkévá mi, a látogatók mindazt, amit ő látott és érzett. Magabiztosságot sugárzó, élénk, erőteljes színeket használ, ami igazán kellemes élmény a hétköznapok szürkeségéhez szokott szemnek. Mégsem hivalkodó, mert a versekhez (pl.: Jövök már című „sorozat”) kapcsolódó képei szín- és formakáoszát a sorok közé bújtatott, és festménnyé lett érzések, gondolatok teszik összefüggő rendszerré.

A hivatásában és a festészetében fontos kreativitásáról, arról, hogyan lehet ugyanazt nézni, és mégis mást látni nem csak a képei vallanak, hanem ő maga is: „A Bakony szívében, Zircen születtem,.14 éves koromig szüleimmel Tésen éltem. Tés a Bakony legmagasabban fekvő települése, onnan mindent felülről lát az ember. Láttam, ahogyan a Nap arany sugaraival végigsimogatja a mezőket, a fék lombjait. Láttam, ahogyan minden nap felkel és szétbontja a virágok szirmait, és minden élőnek és élettelennek ad a melegéből. Láttam lenyugvását, láttam, ahogyan a Hold és a csillagok átveszik a helyét az égben. Hallgattam a madarak énekét, beszélgettem az állatokkal, a kövekkel is. Élő és élettelen között nem ismertem a különbséget. Éjszakánként a szél zenélt nekem.”

Tehát mindaz, ami manapság a „reggelt”, az „estét”, a „természetet” jelenti, itt, Varga Erzsébet most számunkra is nyitott világában egészen más tartalommal bír. Valami jót, valami „ismeretlen ismerős” érzést keltenek a képei, mintha egy varázsszemüveg lencséi mögül tisztán, újra gyermekszívvel nézhetnénk a világot, a várost, ahol élünk. A látottaktól feltöltődve úgy léptem ki az épületből, hogy megértettem, és „megéreztem” az egyik „címadó” verset:

Jövök már

Az éj csendje, a csillagok fénye,
a fények csillaga, a lelkek nyugalma,
a nyugalom vihara, a vihar orkánja,
a szívem dobbanása,
vigyázó angyalkák halk kézfogása,
szellő susogása, az éj zenéje
Hold kacagása, trombiták harsonája,
jövök már, jövök már.