Ha azt mondom: Afrodité, a tiszta szerelem lelke és teste bizsereg, sőt sajdul a levegőben. A ligetek fácskái alatt hűvös források ízeit idézik a szertelen és könnyű szelek. Megkísért Hamvas Béla bűvös látomása, hogy furcsamód Rómeót akkor sorolja be eszementnek a laikus fáma, amikor Júlia igézi meg.

Afrodité tiszta, mégis szenvedélyfűtött nevetése mindig annak ragyog fel, aki gondol rá.

Ha azt mondom: Vénusz, a szépsége másodvirágzásának is végjátéka körül örömködő szajha képe rémlik fel a bordély szegletén. Örömszerző ugyan, de unatkozik. Unja a sok kéjencet, akik Róma alkonya óta a rokokóig, aztán tovább is csak az óaranyfényű üzekvést kérték tőle. Unja, de vétke mégis az, hogy folytatja, űzi a mesterséget. Templomai romba döntve, a kuncsaftok is mind röhögnek rajta, miután sietve megüresedhettek, de ring, egyre ring a döglött-piros közepén.

Micsoda foncsorfrász. Egyazon remegésnek két színe. Mintha az épp csak elmúlt Bika-jegy jelképes totemállatának két szarva más-más színe lenne az. Az egyik az égre mutat, akár loboghatna is egyetlen lángjával, mint a néhai szent tüzek élő maradéka. A másik szarv letörve. Vérzik a hajszolt tehénszerző csaták nyomán.
És a bika jött. Ereje még fél szarvval is elsővé emelte, átporoszkált a réten, a mezőn, keresztül vágott bozóton és sötét erdőn.

Többnyire lomha, mert tudja: győzni jött. Aztán elüget mellettünk. Szemében meg kéne látni Afroditét. Mikor elhagy a tavasz ura, rá kellene eszmélni: Vénusz haldoklik, Afrodité az édes a gyümölcsben.