Zajlik a Táncnak a fesztiválja (hála Istennek, mert e nélkül a haverjaim ritkán jönnek ki az odúikból) és péntek este előadatott az Új Dimenzió Műhely KONTRAPUNKTUM című improvizációja. Elöljáróban csak annyit tudtam róluk, hogy Gergye Krisztián táncos két zenésszel (Klenyán Csaba és Babits Antal) „többszólamú tánc-zenét alkot, melyben kontrasztos és imitációs ellenpontok dominálnak”.

Becsapva éreztem magam. A nézőtérre belépve egy kívánatos női hátsó kellette magát, fűző és combfix közé ékelődve. Na gondoltam félre a művészettel és lássuk a burjánzó vágyak kecses izgatóját. Férfi volt (hát persze, hiszen nő nincs is a szereposztásban). Ejha –mondom- újra egy másság elfogadásáért küzdő transz-west-cica, és mi hetero-k megint kisebbségben maradunk.

Elszégyelltem magam. Az előítéleteim egyáltalán nem igazolódtak be, sőt hátráltattak. Csak lassan értettem meg, hogy számomra az előadás az egységről, a két nem közti különbség eltűnéséről szól. Ez a „nő” észrevehetetlenül férfivá alakul, majd megáll a polaritás senkiföldjén arctalanul. A produkció megtanít a teljesség érzésének elfogadására, arra, hogy nem szükséges az állandó választás a kint és a bent, a fent és a lent, a jó és a rossz, a sötét és a világos között. Ha például focizom, akkor a jobb lábamat használom gyakrabban, de ha kirekeszteném a balt, sose tudnék szaladni.

Állandó döntésre kényszerítjük magunkat és így adunk életet a sanyargató ellenpontoknak, melyek egymás létezéséből táplálkoznak. Testbe zárt lelkünk szabad szárnyalását már nem tudja elviselni fizikai valónk, ezért gyötrelmes kínok között élünk meg minden változást és választást.

A metamorfózis állandó pulzálása egy hosszú pillanattá zsugorította ezt a rohadtnak tűnő életet. Íme az ember, melyben harmonikusan egyesül a férfi és a nő (2 in 1).