Nagy és üres térben csöpögő csap. Mindannyiunknak, kik saját gyerekszobánkban nőttünk fel, csigolyáig hatoló fájdalmas hangzás. Egy nevelőotthonban azonban akár ütemet, életritmust is adhat. Madárcsicsergés és gyerekzsivaj, mely elől mi gyakran ablakzárással menekülünk, ott a zárt ajtók mögött fénysugárként bújik elő és ragadja magával a bentlakókat. A mi világunk kedvelt slágerei ugyanakkor meg- és széttörik azt a sivár harmóniát, amelyben a szülő nélkül maradt gyerekek élnek.

Hangok, amiknek jelentősége csak akkor válik fontossá, ha meg is halljuk őket.
Mozdulatok, melyek apró moccanása is mélyebb értelmet nyer, ha csönd festi alá.

Frenák Pál süketnéma szülők gyermekeként született 1957-ben, s édesapja korai halála miatt kisgyermekként hét testvérével együtt intézetbe került. Tizenhét éves volt már, mikor elkezdett táncolni, addigra azonban már minden mozdulat benne volt, csak elő kellett belőle csalogatni. 1985-ben Párizsba ment dolgozni, majd ott ragadt. Csak pár éve, 1999-ben tért haza. A Gördeszkákat a Franciaországban alapított társulatával készítette el 1993-ban. Hazatérése után újította fel idehaza magyar táncosokkal. A darabban felismerhetjük az összes ismert Frenák motívumot: a meztelenséget, a süket-néma jelbeszédet és a repülést.

Az elõadás saját gyermekkori emlékeibõl építkezik. Felidézi a hatvanas években hátrányos társadalmi helyzetbõl jövő, állami intézménybe került elszigetelt gyermekek világát.

Inkább kölykök ők, kicsik és nagyobbacskák. Teljesen egyformák, uniformist viselnek, még a hajuk színe sem különbözteti meg őket egymástól. Ruhájuk megkopott, itt-ott feslik, egyik-másiknak cipője sincs. Lurkók ők, akik olykor könyörtelenek társaikhoz, de ragaszkodnak egymáshoz. Együtt léteznek és lélegzenek. És játszanak. Közösen, nem egyszer közösséget alkotva, de egy-egy társukat éppen kiközösítve. S bár a csapatban nem mutatják, mindannyian éheznek a szeretetre. Játszanak a megunhatatlan egyetlen játékkal, amely csak az övék, gördeszkáikkal. Dédelgetik. Azzal kelnek és azzal fekszenek. Hiszen több már számukra szimpla játékszernél, ami csodára is képes, tükörszerű felszínébe beletekintve, emlékeznek. Ám csak szomorú, nyomorúságos képek tűnnek fel előttük, amelyektől ismét a már megszokott közösségbe menekülnek.

Gördeszkáikat csakis egy másik, még annál is izgalmasabb élmény kedvéért teszik félre. Amikor a kerítésen túlit, a külvilágot kutatják és bámulják. Amelynek idővel rabjai lesznek, akár egy szenvedélynek. Ahogy mindannyiunk könnyen rabjává válna a minket körülvevő falakon átívelő repülés élményének.