Folyton ugyanazt szajkózza – mondja a már ritkán hallható szólás. Alig használjuk, miként alig akad köztünk, aki tudná: milyen színpompás szárnyas az ismételgetés jelképének bélyegzett szajkó, vagyis mátyásmadár.

Pedig ő az utánzásban is mester. A közvetlen környezetében kifűrkészett madárdalok közül összeszed egy csokorral és saját, éles kiáltása mellett képes visszafütyülni a pacsirta, a sármány, a nádirigó, talán még a fülemüle énekének szebb motívumait is.
Ki gondol most az utánzás mesterével? Ki veszi a fáradságot, hogy a papagáj helyett őt tanítsa füttyre vagy beszédre?

És a szajkó álmodik. Mintha valóság lenne, hogy elégszer ismételve vígasztalhat, felszabadíthat, amit kölcsönbe a csőrére vett.
És a szajkó álmodik a többi állatról, a Noéra bízott rengeteg lelkes teremtményről, amelyeket úgy egyben talán utoljára éppen az önzönvíz hajósa csodálhatott meg és akart megcsodálni.
A szajkó álmában csodálkozik rá, mekkora fantázia nyilatkozik meg társaiban, benne, amikor kecsesen mozdul, amikor tollának, bundájának, bőrének és pikkelyének színe és finom mintázata feltárulhat.

A szajkó álmodik a régi emberről, aki még tudta, hogyan lehet megszelidíteni az állatokat, tudta mennyit vehet el a mező, az erdő, az egek és a vizek lakóiból magának.
És azt is csak a szajkó álmában tudja egy mába jött remete, hogy Isten álmodik az állatokban.
Elvész-e reggelre az álom?