A TranzDanz társulat nevéhez hűen ezúttal is a transzcendencia és a tánc sajátos kapcsolatát mutatta be Sziklarajzok című produkciójában a nyitónap estéjén a Játékszínben. Valami ősi misztikum hatotta át az egész játékteret, ahol Kovács Ferenc zenéje és Kovács Gerzson Péter csodálatos előadása egyszerre gerjesztett hétköznapian „egyszerű” érzelemkitöréseket és művészi mélységű filozófiai problémákat.

A fekete-fehér fényjátékok, a jelképes keret mintha egy prehisztorikus televíziót idézett volna. A Magony Quartett élő muzsikájára a koreográfus-látványtervező-táncos Kovács Gerzson Péter, mintha egy a földi világ fölé emelkedő hegység platóján mozogna. A játéktér különböző pontjaiból érkező fénysugárban, vagy éppen villámszerű villanásokban, homályos kontúrokkal rajzolta fel a táncot, mint platóni ideát, inkább az egyszerű megjelenítés kísérletével, semmint annak végtelen korlátait feszegetve.

A férfitánc elemeinek kifejezőereje tudja talán legjobban kifejezni az öntudatra ébredő Embert magát. Vadság és érzékenység, humor és mélabú éppen úgy megjelent a mozdulatokban, mint a rendíthetetlen akaratot, céltudatosságot, talán büszkeséget is jellemző rezzenéstelen arc szikársága. Mindez teljes mellszélességgel (platüsz: széles) az emberi alkotóerőt, a létre hozás eszményével és tettével elengedhetetlenül járó érzelem- és élményvilágot jelenítette meg a szólótánc bravúros, ám mégis egyszerű eszközeivel.

A hegedűk (Kovács Ferenc, Budai Sándor, Oláh Kálmán) és a nagybőgő (Novák Csaba) – élve az élőzene adta lehetőséggel – többször kiléptek a puszta zenei aláfestés szerepköréből; mintegy ihletet adva a táncosnak, múzsaként (abszolútumként?) segítve őt alkotásában.

Kedd éjszaka a Latinovits Zoltán Játékszín átváltozott az altamírai barlanggá, felejthetetlen élményt nyújtva szertartáson résztvevő szerencsés vadászoknak.