Azzal a csodával nagyszerű rajztanárom szembesített. Még a gimnázium éveiben érintettek meg áldott lelkesedéstől átfűtött szavai. Arról a csodáról beszélt, amely Bernini Apollót és Daphnét idéző márványszobra és a hozzátartozó finom és virtuóz díszítések.

A barokk hemzsegő és sokszor túlosan patetikus divatja közepette született műben megformázott tisztaság parabolikus varázslatáról hallhattam tőle, amelyet a márványról gondolt lehetőségek meghaladásának lélegzet-elállító teljesítménye: a mesterség-beli tudás és a zsenialitás ír körül, emel az ég kékjébe.

A lomb sóhaja: az olasz a márvány kristálykeménységű, makacs anyagába is képes volt megfaragni a méretazonos szirmokat, leveleket; formájukon túl hártyavékony felületüket és a rajtuk futó ereket, erecskéket, az örök napsütést, az örök fotoszintézist. A lélegzet tisztaságát kapjuk vissza a szobor által. A régi ember magától, a természettel fenntartott normális viszony velejárójaként tudta, miként tisztít meg a lélegzetvétel: a lelkes teremtmény teste és lelke és még őelőtte miként tisztul meg a világ a növények lélegzete által kérgükön, hártyáikon belül és ezeken kívül. Daphné története pontosan ezt a csodát adja vissza a saját labirintusaiba keveredett embernek. Azt mondja a nimfácska: bár te, Apolló, a csábító istenség üldözhetsz a vágyaiddal, én magam akarok maradni. Megőrzöm magam, tudom, maga vagyok a tisztaság, a léleKzet, az éneklés első pillanata.

Ezért aztán Daphné babérfácskává változik. Feláldozza magát magáért. Apolló – bármily hatalmas is – hoppon marad.
Ugyanerről beszél az ősi szanszkrit szillogizmus második tagja: Isten lélegzik a növényekben.

Hát, ez is foncsorfrász a javából.