Vasárnap este éppen olyan jól szórakozott a kockás inges, hosszú hajú hippi, mint a kosztümös nagyi Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli című komédiáján, melyet a Pannon Várszínház invitálására Veszprémbe érkező Pécsi Harmadik Színház triumvirátusa mutatott be alig két tucat néző előtt.

Egressy Zoltán az egyik legtöbbet játszott kortárs magyar drámaíró, akit Örkény ösztöndíjjal a szakma is elismert, és legutóbb ő kapta a Szép Ernő díjat is. Portugál című darabjából – 150 előadás és négy nyelven történő megjelentetés után – játékfilm is készült, a Sóska, sültkrumpliról elég annyi, hogy jelenleg hét társulat – köztük egy angol nyelven is – játssza a fővárosban és vidéken éppen úgy mint a határon túl.

A színpadon jellegzetesen lepukkant öltöző, az iskolákból jól ismert padokkal és akasztókkal, a falon egy aránytalanul nagy tükör. Az elsötétítés és a Bajnokok Ligájának hivatalos főcímzenéje után belép Szappan, az I. Partjelző (Fillár István), majd érkezik másnapos társa Művész, a II. Partjelző (Széll Horváth Lajos), végül beront az élete nagy mérkőzésére készülő Lacikám, a Bíró (Lipics Zsolt). Egzotikus hangulat, hétköznapi emberekkel, köztünk lévő problémákkal, ismerős, ám mégsem ismert környezettel, izgalmas banalitásokkal. Olyanok mint mi, de a hely és a pillanat szelleme, aktuális státuszuk mássá, – ha csak erre a 90 percre is – kiemeltté, hatalommal bíróvá teszi őket. Mert, hát melyik más szakmában is lehetne egy perc alatt meggyűlöltetned magad egy egész várossal, nemzettel, kontinenssel?

Három teljesen különböző férfi: a minden téren bukott egzisztencia, mint bosszúvágyó intrikus; az elhagyott szerelmes alkoholista, mint álmodozó költő; valamint a fiatal, törtető, sikerorientált menedzser, mint felsőbbrendű egoista időszakos kényszerközösségben töltött perceit, folytatott beszélgetéseit együtt(nem)működését láthatjuk. Az író kitűnően nyúl egy olyan témákhoz, ahol valós vagy látszólagos érdekek miatt természetesen, ugyanakkor menthetetlenül összezárt karakterek élnek együtt, (falusi kocsma: Portugál, vándorcirkusz: Kék,kék,kék) akiknek kommunikációja, adja meg a komikum – s ha kell a melodráma – alapját.

A két és fél felvonás (készülődés, szünet, meccs után) alatt az eseményekről, csak a szereplők elmondása alapján szerezhetünk tudomást, s ezzel a szerző mindig újabb és újabb meglepetésekkel szolgálhat, amit a rendező és a színészek kegyetlenül kihasználtak. Nem láthatjuk Mariannt, a Művészt Lacikám kedvéért elhagyó, egy éjszakát Szappannal is hentergő, majd egy „menő” meccsellenőrrel tovább álló múzsát, aki sóskát és sültkrumplit főzött a meccsek napján – akkor még – szeretett kedvesének. (Feltét, majd csak akkor jár, ha játékvezető lesz…) A játékosokról, nézőkről, biztonsági őrökről, csak hanghatások (stadioni hangfelvételek, brutális ajtódörömbölés) árulkodnak.

Lipics Zsolt jól alakította a karrieréhségtől fűtött übermensch Bírót, a közönség körében szándékosan keltett antipátiát fokozatosan tompította játékvezetői szaktudásának, felkészültségének, céltudatosságának, modern profizmusának megfelelő érzékeltetésével.

Széll Horváth Lajos másnapos, bávatag tekintetű Művésze a kezdeti bizonytalanságok után valóban a vigasztalhatatlan, a delírium és a másnap határán tántorgó dilettáns költőt mutatta be, aki, mivel egy álomvilágban él, felül tud emelkedni a földi világ problémáin, sőt nem érzékeli sem a bosszúvágyat, sem azt, hogy társa hány játékost állított ki a meccsen.

Fillár István nyújtotta a legjobb, folyamatosan pörgő, igazán élethű alakítást a gerinctelenül sikamlós Szappan szerepében. A „dögöljön meg a szomszéd tehene is” típusú motivációt kezdetben pusztán emberi aljasságából fakadónak gyanítjuk (intrika, az idősebb joga, a sárgalap ellopása, rosszul beintett lesek stb.), de a színvalláskor – az ajtót verő szurkolók árnyékában – megismerhetjük romokba dőlt sportpályafutását, magánéletének csődjét, reménytelen pénztelenségét. Sikertelen karrierjéből, házasságából fakadó minden frusztrációját felettesén és kollégáján tölti ki. Nem véletlen, hogy a kiábrándult, céltalan, elvált, az életre és annak szereplőire mérhetetlenül haragvó férfi alakját árnyalta leginkább – egyfajta társadalomkritikaként – Egressy Zoltán.

A játék szeretete helyett karriervágy, csapatmunka helyett intrika, segítőkészség helyett bosszúvágy, bizalom helyett gyanú, önbecsülés helyett az álszentség mozgatja a szereplőket. Sajnos nagyon is könnyen felismerhetjük mindennapjaink embereit. Hasmenés az idegességtől, hányinger a másnapon, a mindig győztes Bittnerek, mindez olyan, mint a sóska, sóska, sóska, sültkrumplival. De nem csak idő kell ahhoz, hogy feltét is kerüljön mellé.