Úgy tizenöt évvel ezelőtt történt meg velem először. Kicsi voltam és nagyon izgultam, hogy mi fog történni. Előtte csupa jót hallottam róla, azzal nyugtatgattak, hogy biztosan jól fogom érezni magamat. Persze nem csalódtam, jó móka volt, szép emlékként él bennem azóta is május elseje.

Emlékszem május elsején mindig felvehettem a legszebb ruhám: rakott szoknya, blúz és az elmaradhatatlan kisdobos kék kendő. Kezünkbe vettük a piros-fehér-zöld zászlókat és útra keltünk: felvonulni. És vonult az egész város, kicsik, nagyok, fiatalok, öregek. Zászlóerdő nőtt belőlünk, melyek mozgalmi indulóktól harsogtak, lelkesen és vidáman.

Aztán jött a nagy evés-ivás: virsli, mustár, kenyér, sör és Traubiszóda. Gyerekeknek persze extrák is: lángos-evés (amiben húszasok voltak), zsákban futás, játékok, vetélkedők és hasonló mulatságok.

Mikor ezeknek az élményeknek részese voltam, ismeretlenek voltak számomra azok a szavak, hogy szocializmus, propaganda, Kádár, szovjet, vörös stb.

Ma már tudom, hogy az egész május elsejei cécó egy gépezet láncszeme volt. Éppen ezért ma már tudom, hogy miért nincsenek kötelező felvonulások, indulók, hangzatos beszédek, zászlók, virsli és mustár. Ennek tudatában nem is hiányoznak igazán.

Hisz újra régi-új május elsejék vannak: a munkásosztály ünnepe helyett a tavasz ünnepévé vált, a pihenésé, a szabadságé, a napsütésé, mindenkié.
Új, más élmények ünnepe lett.

sj

Május elseje
- szórványos tapsok országszerte -

Valahol az országban még akadnak páran, akik készülnek a nagy napra, a munka ünnepére. Egy eltűnt rendszerre visszaemlékező, az újat el nem fogadó csoport talán még mindig elvtársnak szólítja a másikat – egymás közt nyakkendőket hajtogatva, zászlókat kivasalva. Közben a többség (kb. 99.99%) a szabadnapnak örül, a KÖZÖS munkaszüneti napnak.

Abban a kiváltságban volt részem, régen, hogy még gyerekként a tapsoló tömeg tagja lehettem, megtéve jó néhány kilométert, megismerve megannyi hasonló kinézetű bácsit, akik integettek magas házról nekünk, a népnek. Szerettem volna tapsolni, hát hogy ne szerettem volna, akár egy hülye gyerek, de hát Anyám fogta az egyik kezem, akárcsak nővéremnek, „el ne vesszünk” mondta, így hárman kéz a kézben vonultunk végig, egészen 90-ig.

Május elsejében a rendszerváltás nekem azt a változást hozta, hogy nem emlékszem az egy évvel korábbi ünnepnapra. Valami rémlik, hogy egyszer a haverokkal lementünk az állatkerthez körülnézni a majálison, de a körhintán, a sörön és a virslin kívül megint kimaradt minden.

Elmerengek, milyen szívesen utaznék vissza egy időgéppel oda, egy nyolcvanas évek eleji napra, közel a tömeghez, hallva a megjegyzéseiket, majd ugorva egyet a térben, ott találnám magam a nagyokkal egy szobában, amint épp vodkát szürcsölgetnek bezárkózva, terveket szövögetve, tudva, hogy ez a taps sem tart örökké.

Holnap az emberek a saját dolgukkal foglalkoznak majd egy keveset. Lesz, aki a kertjét, lesz, ki a virslit és sört választja, akad, aki otthoni elfoglaltságot talál magának, és talán nem leszek egyedül azzal, hogy beülök valahová beszélgetni erről-arról, tán még a május elsejéről is, mert így már más, így már jó.

Tony P. Clifton