Az volt a legszebb reggel.
Igaz addig is elkezdődtek a napok. Addig is felszívta a Nap a nehéz ködöket, a fáradt havat és előhozta a zsenge hajtásokat, de a reggel – az igazi –: akkor született.

A reggel tavasszal virít a legvidámabban. Teljes egészében megmutatkozik: friss és erős. Amikor beleébredsz, az este és az éjszaka úgy ég ki belőled, mint aki végleg az enyészeté. Még azt is elfelejted, mitől lehet annyira örülni a reggelnek: annak, hogy így – reggellel – kezdődik a nap.

Estére felgyűlik a salak, a rohanó vizek elterülnek és tajtékuk megsűrűsödik, hordalékuk súlyos iszappá köpülődik; a szagokat, a porokat földre ejti a szél. Hova kell tűnnie mindennek ezen az elementáris reggelen?
Mi elől bujkálsz éjjel? Hogyan is tehetnél mást, mikor a Nap elhagyott? Hazudsz, ha tagadod: félsz. Itt a sötét, az igazi fény távolodóban. A fekete vizek kényük-kedvük szerint cibálhatnak zátonyra, rád hozhatják a leviatánt, a behemótot, a molochot. Félsz, hogy elveszel vagy a fény, a meleg marad ott a messzeségben: örök éjszaka következhet. Elég egy rossz pillanat...

És ennek hova kell tűnnie a szabadító reggelen?

Egy perce még a mindenség másik felén járt a mentség, most meg egyszerre betoppant a reggelek reggele. Él, éltet, és megemészti a mérgeket.
Húsvétra virradunk.