És akkor azt mondták, hogy mindjárt jön a Nyúl és lesz nagy meglepetés. Aztán meg kellett keresni a Nyuszi-fészket, amiben mosolyogtak rám hímes tojások. Együtt volt a család, karácsony óta először és volt nagy vigadalom, kalács, sonka, örömünnep.

És jöttek nagy emberek, mindenféle illattal és mindegyik elmondta ugyanazt a versikét, aminek az értelmét már nem is kerestem, csak vártam már, hogy „Locsolhatok e?” és aztán essünk túl a nehezén. Mosolyogni sem volt időm, kezemben a pirosra vált tojásokkal, mert már ott csillogtak az asztalon hagyott kupicákon a nedű utolsó cseppjei, és a nagy embereknek már híre hamva sem volt.

Aztán jöttek még barátok, ismerősök, akik plafonra révedő szemmel rebegték el a viccesebbnél viccesebbnek vélt locsoló-rímeiket, melyektől a jámbor női lélek csak szénné tud égni, és keservvel néztem az ablakból, mint dobálóznak locsolóim az általam gondosan kikészített tikmonnyal.

És voltak még a mindig visszatérő idegenek, minden évben más alakot öltve, remegve álltak az ajtó előtt, kívántak boldogat, locsoltak borzalommal és várták de nagyon a papírrá vált húsvéti áldást.

És már megint közeledik a húsvét hétfő. Most rebesgetik már, hogy sokan jönnek, autóval, régi cimborákkal, lesz nagy felvonulás. Várják már nagyon, hogy a permetezés után lehessen kérni a lélekmelegítőt, és legyen nagy daloló összeborulás a legvégén.

Várom már. Hogy vasárnap elutazzak a világ végére, egyedül. Erdőben fát gyűjtsek, tüzet gyújtsak, bort igyak. És álmomban talán meglocsolnak vödrös, régvolt emberek…