A VMK-ban működő Session klub vendége volt nemrég a Cry Free, amely kizárólag a Deep Purple dalokat játszik. A zenekar 1996 óta ápolja minden idők egyik legnagyobb hatású hard rock zenekarának munkásságát. A csapat jól ismert az országban, hiszen vendégeskedett már az összes jelentősebb rockklubban. A jelenlegi felállás (Scholtz Attila: ének, Blaskó György: dob, Soulavy Gábor: hammond orgona, Kállai János: gitár, Kecskeméti Csaba: basszusgitár) 2000-re alakult ki. A buli előtti hangpróba szünetében Scholtz Attila („Atka”) zenekarvezetővel ültünk le egy kicsit beszélgetni.

- Hogyan kezdődött a zenekar története?
- A Purple iránti fanatizmus volt a zenekar indító oka. A történet egyébként tíz évvel korábra tekint vissza, hiszen nekem akkor támadt az ötletem, hogy egy olyan bandát kellene összehozni, amely csak Deep Purple nótákat játszik. Előtte a hetvenes évek nagy zenéit játszó zenekarokban fordultam meg, melyekben Black Sabbathot vagy Led Zeppelint nyomtunk Ezek óriási muzsikák voltak, de sok ilyen banda működött abban az időben. A Tribute zenekarok akkoriban még nem jöttek divatba, de én nagyon szerettem a Deep Purplet. Arra gondoltam, nagyszerű ötlet lenne, ha egy programban játszanánk az összes dalukat.

- Többször volt szerencsém a Deep Purplet látni Magyarországon. A tapasztalatom az, hogy inkább az öregebb rockerek látogatják a koncertjeiket. Nektek életkor alapján hogyan tevődik össze a közönségetek?
- Minden generáció képviselteti magát. Bátran állítom, a koncerteken ott a fiatal csapat, és persze az idősebbek is, nagy bajusszal, copffal, kezükben sörrel ott bólogatnak az öreg riffekre. Amikor engem elragadott a Deep Purple őrület – úgy kilencven tájékán – tizenhét éves voltam. A gimiben az összes osztálytársam imádta őket. Akkoriban jelent meg a Slaves And Masters album, amit nagyon szerettünk. Amikor eljöttek hozzánk koncertezni, ott tomboltunk a cimborákkal.

- Mi a kedvenc korszak vagy album a Deep Purple pályafutásából?
- A zenekaron belül ez eléggé megoszlik. Azonban nagyon szeretjük az utolsó, a Tommy Bolinnal készített lemezt, a Come Taste The Bandet. Erről játsszuk például a Lady Luckot, a Gettin’ Tightert vagy a This Time Aroundot. Igazából arra törekszünk, hogy minden érából tudjunk bemutatni dalokat. Most fektettünk nagyobb hangsúlyt a Rod Evanssel és Nicky Simperrel működő első felállás dolgaira, hiszen az Emmaretta és a Lalena bekerültek a programba. A műsor gerincét természetesen a klasszikus – Ian Gillannel prosperáló – második formáció dalai adják, de odafigyelünk a zenekar David Coverdale-féle korszakára is, hiszen a Burn és a Stormbringer lemezek felvételein dolgozunk. Ugyanakkor nem felejtjük el a legújabb, a Steve Morse-időszak darabjait sem. Persze kíváncsian várjuk az új lemezt. Ahogy megjelenik, tudni kell róla nótákat, szóval naprakésznek kell lenni.

- A kor másik legendás kemény bandája a Led Zeppelin volt. Szerinted összehasonlítható a két zenekar? Ezt egyébként Sessionéktól is megkérdeztem.
- Más a két zenekar. Mindig is tiszteltem a Led Zeppelin munkásságát, de nem tudott igazán magával ragadni. Nálunk a zenekar tagjai rockosabb beállítottságúak. Mi azt szeretjük, ha kezdeti riff végig húz a dalban, és nem veszik el a valami bluesban vagy egy elvont témában.

- Találkoztál már valamelyik Deep Purple taggal?
- Igen, két alkalommal is volt lehetőségem találkozni velük. Édesapám abban a szállóban dolgozik, ahol rendszerint megszállnak. Mindig kapom a fülest, hogy na most kell jönni, ott vannak a hallban. Így találkozhattam Ian Paice-szel, Gillan Mesterrel és Roger Gloverrel. Nagyon kedvesek voltak. Paice-szel az egyik dobszólóját vitattuk meg.

- Mit gondolsz a legújabb Deep Purple felállásról, amelynek már sem Jon Lord, sem Ritchie Blackmore nem tagja?
- Kíváncsi vagyok, bár azért van bennem aggódás, hiszen egyetértek abban, hogy Lord és Blackmore alkották a zenekar gerincét. Noha Blackmore helyére lépő Steve Morse kiválóan együttműködött Lorddal, most Don Aireyvel meglátjuk, mi lesz.

A koncert…

Izgatottan ültem le az első sorba. Bár CD-ről már ismertem a Cry Free-t, tetszik is, azért az élő zene varázsát semmi nem pótolja. Ezen az estén el lesz kényeztetve a publikum, hiszen egy bulin hallja a legnagyobb Purple és Zep nótákat. Én nem tudok arról, hogy valaha fellépett-e együtt a Led Zeppelin és a Deep Purple.

A sötétbe egyszercsak belehasított a Burn gitárriffje, amihez a jó öreg hammond orgona csatlakozott. Aztán egy huszáros vágással a fiúk rátértek a Steve Morse korszakra, és máris döngött a Ted The Mechanic. Két ilyen kőkemény nótával alaposan megadták az alaphangot. Aztán egy kis jazz blues, következett, a Lazy. Itt a csapat ragaszkodott a stúdió verzióhoz a Machine Headről. Aztán jött a Segélykiáltás: Child In Time. Sikerült megteremteni a dal drámai atmoszféráját. Atka hozta a szopránsikolyt is, ami Gillannek sajnos ma már nem igazán megy. Egy keleti téma, a Woman From Tokyo következett, aztán még egy lírai dal, a 72-es kislemez siker, a When A Blind Man Cries. Ezt úgy játszották, ahogy az a Deep Purple 96-os párizsi koncertlemezén elhangzik. Aztán a 70-es nagy sláger, a Black Night döngött, amelyben Atkának sikerült megénekeltetni a publikumot. Hasonlóan a példaképekhez a Cry Free is a Highway Starral zárta a bulit.
Noha alig több mint egy órát nyomtak, a Cry Free bizonyított. Kiváló hangszertudással, élethűen hozták a legendás dalokat, melyekben természetesen helyet kaptak a saját improvizációk is. A dalok modernül szóltak, ami talán annak tudható be, hogy Kállai János gitáros játéka inkább Steve Morse pengetéséhez áll közelebb, mint Ritchie Blackmore-éhoz. Várjuk őket vissza…

Aztán jött a Session. A dal ugyanolyan jó maradt…