Közkeletű téveszme, hogy a demokráciában a nép (démosz) többségének akarata érvényesül az állam egészét érintő, fontos kérdésekben. Akik ebben hisznek, azok valószínűleg még egyik rendszerváltás utáni választást követően sem számoltak utána, hogy a parlamentbe jutott pártok, elsősorban is a kormányt alakító pártok milyen valós súlyú társadalmi felhatalmazást kaptak akaratuk érvényesítéséhez.

Ha ugyanis számolunk, akkor könnyen rájöhetünk, hogy például a most kormányon lévő nagyobbik párt, az MSZP az összes magyar választópolgár mintegy egynegyedének az akaratából irányíthatja országunkat.

Hol van itt a többségi akarat? – kérdezheti bárki ezek után. A válasz abban rejlik, hogy Magyarországon (hasonlóan a legtöbb demokratikus országhoz) a közvetlen demokrácia aktusain (választások, népszavazások) való részvétel nem kötelező, a polgárok távolmaradása nem jár semmilyen jogkövetkezménnyel, nem kell büntetést fizetni, …stb. A döntésekben tehát csak azok vesznek részt, akik akarnak – viszont az érvényességük mindenki másra is ugyanúgy kiterjed.

E rövid elméleti bevezető után rátérhetünk magára az április 12-i népszavazásra, illetve annak eredményére. Előzetes várakozásaink szerint a szavazáson, mely az EU-csatlakozás kérdéséről döntött, a polgároknak mintegy 58-70 százalékának kellett volna megjelennie – legalábbis a felmérések ilyen arányú szavazási kedvet mutattak. Ehhez képest mindnyájunk számára meglehetős csalódást jelentett a valódi, nem egészen 46 százalékos részvételi arány. Pillanatnyilag azt tapasztalhatjuk, hogy az alacsony részvételi arány miatt a FIDESZ-MPP politikusai az MSZP-re mutogatnak és viszont, a közvélemény-kutatók pedig úgy általában a politikusokra mutogatnak.

Ahhoz, hogy eljuthassunk a valódi okokhoz, nem árt néhány dolgot tisztáznunk magunkban. Mindenekelőtt fontos információ, hogy a referendumokon való részvételi statisztikák 1989 óta folyamatosan csökkenő tendenciát mutatnak, ami több okra is visszavezethető. Először is a rendszerváltozás óta egyre nő azon választópolgárok száma, akik nem érzik úgy, hogy szavazatuknak bármilyen pozitív hatása lehetne az ő saját, személyes életükre, így a 2002-es választásokig általában a szavazási kedv csökkenéséről beszélhetünk. Másodszor el kell mondanunk, hogy az utóbbi 14 évben egyre kevésbé valósul meg az iskolás korú fiatalok közéleti nevelése, így gyakorlatilag a társadalom passzivitásra szocializálja a fiatalokat, akik nem érzik szükségét, hogy a közügyekből kivegyék a részüket, és az „állampolgári kötelesség” kifejezés egyre inkább üres frázissá válik számukra. Ez az egész népességre vetített közéleti „passzivizálódás” egyébként nem csak Magyarországra jellemző, hanem – igaz, hogy más okokból kifolyóan – általában az európai demokráciákra.

Ha konkrétan a szombati EU-népszavazást vizsgáljuk meg, akkor elmondhatjuk, hogy több csoport, illetve tényező felelőssége is kimutatható az alacsony részvétellel kapcsolatban. Mindenekelőtt valóban igaz, hogy a kormányzati kommunikáció ebben a kérdésben, ami 1989 óta a legfontosabb a számunkra, meglehetősen siralmasra sikeredett, magyarán szólva blőd volt. Hiba volt azt feltételezni, hogy az Uniós csatlakozás kvázi mosóporként eladható a magyar választóknak néhány ismertebb név és arc felhasználásával, vagy néhány üres szlogen elpuffogtatásával. Érezhető viszont emellett az ellenzék, elsősorban is a FIDESZ-MPP felelőssége is, akik kétértelmű kommunikációjukkal, „többet hallgatunk el, mint amennyit mondunk”-utánérzésű nyilatkozataikkal nyilván sok, bennük bízó embert bizonytalanítottak el az EU-val kapcsolatban.

A közvélemény-kutatások problémája már összetettebb kérdés. Isaac Asimov Alapítvány című művében írja le a képzeletbeli „pszichohistória” tudományát, amely a szociológia módszereinek segítségével nagyobb társadalmi csoportok jövőbeli, lehetséges cselekvési irányait írja le, vagyis „megjósolja” a jövőt. A közvélemény-kutatás valami ilyesmi kicsiben. Asimov egy kritériumot ír le, amely fontos az előrejelzés megvalósulása szempontjából: a vizsgált csoport nem értesülhet arról, mivel az eredmények befolyásolhatják a csoport jövőbeli magatartását, így már pontatlanokká válnak. Pontosan ez a közvélemény-kutatások dilemmája is – nem tudhatjuk, hogy a nyilvánosságra hozott eredmények mennyire befolyásolják a vizsgált csoport viselkedését. Könnyen elképzelhető, hogy most is sokan azért döntöttek a távolmaradás mellett, mivel az előrejelzésekből úgy gondolták, hogy pont az ő szavazatuk nem fog hiányozni az összesítéskor.

Összefoglalva tehát örülünk, hogy a szavazás érvényes volt, és pozitív eredménnyel zárult – ez utóbbinak persze ki-ki vérmérséklete szerint –, és csak remélni tudjuk, hogy az alacsony részvételi kedv nem alacsony érdeklődést jelez. Mondom ezt azért, mivel igen szomorú lenne, ha honfitársaink több mint felét egyáltalán nem is érdekelné, hogy történelmünk következő fejezetét „Európában” tudjuk-e megkezdeni…

Király Viktor