És akkor még édesanyám ölében csüngtem kövér meséken. Éltek Lúdas Matyik, Vasgyúrók, meg Fanyüvők, no és Királylányok. Valahol még mindig ott poroszkálnak a Kis-erdő peremén. Kopottan, öregen várják, hogy újra megtaláljam őket.

Voltunk indiánok, külön országban, ahol csak mi tudtunk a Nagy-rét létéről, mi ismertük a Hegyi-kilátóhoz vezető faágakat, és csak mi láttuk és győztük le az ellenséget. Voltunk törökök Nagyvázsonyban, szenvedtünk kalodában, szabadítottunk Hercegnőt. Lovagoltunk a pusztában, tudtunk titkokat, és fesztelenül boldogok voltunk.

Úrkúton ketten próbáltuk megfejteni a régi kúria padlás-rejtélyét, rozoga faládikákat feszegettünk, zavartuk meg a „Rég” szellemét. Az üres hentesüzletben órákig méláztunk, rettenetes történeteket faragva a falon lógó rozsdás kampókról. Élettel, tánccal töltöttük meg gondolatban a repedező falú vendéglőt, ahova már csak a por volt visszajáró.

Mindenbe életet leheltünk, mindenben kitartóan és vérig hittünk, és ez így volt szép. Esténként szép nagyra nőtt titkokat dugdostunk ágyunk alá. Már azokat is világméretű por borítja, vagy megette őket a penészlő Unalom.

Aztán egyszer csak vége lett mindennek. Elfogytak a világteremtések, a hősöket még csak messziről sem látom. Már erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy leüljek, és pár sort olvassak. A teremtés dolgával pedig rég nem foglalkozom. Lusta vagyok. Csak az a világ létezik már, ami körül vesz, mert így kényelmesebb, csak azok a hősök, akiket elém tesznek –így nem kell formálnom őket – és az a harcom ebben a világban, amit megvívatnak velem.

És rettenetesen szomorú vagyok ettől. És mélységesen szegény...