Lassan egy hete követhetjük figyelemmel Irak „felszabadításának” folyamatát, melynek legapróbb részleteiről is azonnal tájékoztat bennünket valamelyik médium. Indexes szerzőtársammal ellentétben én nem a tényekről és információkról, sokkal inkább az elvekről szeretnék néhány keresetlen szót szólni…

Amerika nyomul – méghozzá minden fronton. Kicsit rossz irakiak megadják magukat a CNN stábjának, nagyon rossz irakiak inkább lövöldöznek, meg hátbatámadnak (a szenyók). A legrosszabb irakiak pedig egyáltalán nem örülnek a nyugati világ „szabadságának” (v.ö. „Iraqi Freedom”). Ki érti ezeket a muzulmánokat?

Mi nem. Több mint 13 évszázad alatt sem sikerült igazán zöld ágra vergődnünk velük, de az utóbbi évtizedek különösen meddőnek bizonyultak ezen a téren. Itt persze nem csak az arab országokat kell értenünk, hanem az egész harmadik világot, ahogy gyakran utalni szoktunk a világ számunkra felfoghatatlan részére. Nem is csoda, hiszen a közöttünk feszülő kulturális és életmódbeli különbségek évszázadokra nyúlnak vissza.

Az emberiség két részre szakadt – ahogy azt televízióinkban nap mint nap láthatjuk. Háborút pártoló és ellenző embertársaink vitatkoznak, verekednek, tüntetnek és ellentüntetnek, hozzájuk képest elenyésző a háborút valóban elszenvedők aránya. Azt hisszük, háború folyik, de a háttérben sokkal fontosabb (persze nekünk, kibiceknek) az elvek csatája. Megteheti-e bármelyik állam, hogy az ENSZ felhatalmazása nélkül „jogos” háborúba kezdjen? Vagy, hogy még inkább az alapokról kezdjük, elképzelhető-e egyáltalán „jogos” háború?

Valaki néhány repülőgép segítségével és néhány ezer kilométerrel távolabb hadat üzent nekünk, nehogy azt higgyük, hogy nyugodtan élhetjük a kényelmes kis életünket, míg embertársaink nagyobbik része mindennapjait a túlélésért folytatott küzdelemmel tölti. Felháborító? A módszer igen, az üzenet viszont inkább szörnyű.

Mitől működhet az iraki diktatúra? Attól, amitől minden diktatúra hosszú távon működni tud: a közös ellenségképtől. Az ellenség pedig mi vagyunk, akár tetszik, akár nem. Mi vagyunk, mert jobban élünk. A világ szerencsésebb feléhez tartozunk, ezért mások a problémáink. Ja, és hogy mi közünk az éhező milliárdokhoz? Hogy semmi? Ők nem így gondolják. Az iraki háború folyik, és Amerika végig is fogja vinni, csinálhat bárki bármit.

Az igazi kérdés az, hogy mi lesz a háború után – és itt egyáltalán nem csak az iraki lakóházak renoválására gondolok, hanem a világ újragondolására. Nyitott kérdés, hogy az ENSZ belebukik-e ebbe a blamázsba, de akár az ENSZ égisze alatt, akár másképpen, de el kell gondolkoznunk a harmadik világ felzárkóztatásán, különben a háborúnak soha nem lesz vége. És hogy ki fog majd valóban ezeken a kérdéseken gondolkodni? Valószínűleg a bolondok és a filozófusok…