A háború előszele borzongott csak a hadfik bőrén, de a hősök hősének fegyvereivel bírót már partra tették az achájok Lemnosz szigetén. Fegyver horzsolásnyi sebet is csak a bizonytalan holnapok egyikén fog ejteni, neki mégis oly iszonytató bűzzel fakad fel sebe nap, mint nap, hogy cinikus kéjjel szabadul meg tőle minden röhögni való, ám bosszúra felesküdött fegyverforgató. Ott ül a parton, a kopár földnyelven az isteni kígyótól megmart vitéz. Mardossa a kín, sebének gyötrelme, de eszi a szégyen is, hogy a győzelem ijjával kezében majdhogy tíz évig kell várnia, mire árulói érte útra kelnek.

Böjtös foncsorfrász ez is. Ostoba mind, aki hátrahagyta. A bosszútól magát nemesebbnek tudó Menelaosz, a jó testvér Agamemnon, a harcosok legeleje Akhilleusz vagy a cselre kész Odüsszeusz mind nyomorult, hogy az orrfacsaró próbatételtől így megijedt. Mennek Trójába és hull a vérük. Ki elveszik, ki belekeseredik az öldöklésbe. Fárad és kopik vas és lélek, de hol az ügy a fertelmes bűztől körbefonva.

Ott időz – marva kint és bent – Lemnoszon Philoktétész. Hétre hét, hónapra hó csak az undorkodó arcok rémlenek vissza neki. Zokog és még sebe is vigasztalan könnyezik, hogy a nagy Héraklész isteni húrja eltiltva a pendítéstől. Böjti kopár a vidék, böjti kietlenségben a szív. Évre év és Párisz gúnykacaja minden hullámban ott göcög Krétától Szardíniáig. Elmossa még Lemnosz partjait is. Még fájdalmasabb, amikor a csábító ifjú hahotájától vetett hullám belefröccsen a büdös marásba…

Ki szedi rá megint Philoktétészt, hogy oltsa ki annak életét, aki szajhává tette Helénát?