Én kicsi voltam, és okos, és szép; ő meg nagy volt, és bőbeszédű, és azt hiszem leginkább hangos, de nem szép. Nekem volt zászlóm, meg lufim, meg virslim –mustár nélkül –, meg babakocsim, meg vattacukrom, mint mindig. Neki mikrofonja volt, meg Vörös Október Ruhagyáras öltönye, meg fityisze a zsebében, meg elvtársai, meg kórus a háta mögött.

A sok pofirángatós néni, meg a gügyögős bácsik szájtátva figyelték őt, ahogy monoton hangon hitet vall, ahogy harsogja a „Hiszek egy-Pártban…”-t, a TERVvel-MÉHhel folyó kantin(j)ában a gyárnak, ha esett az eső.

Aznap éppen zuhogott, erre tisztán emlékszem, mert akkor véletlenül hátul felejtettek engem, a színpad mögött, ahová az elvtársak jártak gyónni a „Varázsköztársaság papjának”. Először üvöltöttem, de a kórus sikeresen túlharsogott, profik voltak a beszédek között támadt halk morajlás leplezésében. Azt hittem valami nagy bajuk lehet, nagyobb, mint nekem, ezért elhallgattam. Amennyire tudtam, kitekeredtem, úgy próbáltam rájönni mit csinál a Nagypapim a hátam mögött, és csak nagy nehezen esett le, hogy „pencizik” (alszik), mert a kórustól a horkolását sem lehetett hallani. Bár nagyon kényelmetlen volt így ülni a babakocsiban, kivártam a tapsot, mert az mindig VAS volt, ACÉLos.

A Nagypapi is ugrott akkorát, ösztönből levágva egy olyan „Süti-süti pogácsát…”, hogy mikor befejezte, helyből nyújtottam neki az enyémet. De hiába vigyorogtam rá azzal a három szem fogammal, ami mellesleg Anyu szerint nagyon „csecse” volt, valószínűleg nyáltól elázottan nem lehetett túl kívánatos a pogim. Nagypapi inkább jót húzott a sörösüvegből, visszaült a helyére, motyogott valamit, aztán aludt tovább… Én meg sóhajtottam egy nagyot, és újra a színpad felé fordulva figyeltem a felnőtteket.

A „varázsköztársaság papja” ekkor jött le a kínpadról…ööö a színpadról. Izzadt volt, és szagos, ami a kantin bűzével keveredve megtette hatását: elböffentettem magam. Erre ő felém fordult – én megszeppentem, mert némelyik felnőtt nevetni szokott ilyenkor, egyesek nem, és nem tudtam mire számítsak –, odalépett hozzám, és kikapott a babakocsiból. Azaz hogy kikapott volna, de Anyukám gondosan becsatolt, így aztán némi szerencsétlenkedés után végre csak én – és egy leszakadt szíj – voltam a karjában. Ez őt cseppet sem zavarta, hangzatos beszédbe kezdett a jólétről, varázsköztársaságról, jövőről, termelésről, pártról, meg ilyenekről. Vakuk villantak, meg fogsorok, én meg kezdtem megijedni. Mielőtt eltörött volna a mécses, megláttam a szüleimet, könnybelábadt szemmel, bárgyú mosollyal az arcukon, ahogy néznek engem, meg őt. A cumimat akartam, mert stresszelt a sok szöveg. Szóltam Anyámnak (hüvelykujjammal a számban):

- Choumi Mamisz moszt!
- Hallották elvtársak?! – harsogta a tömegnek ő, tök váratlanul, mire mozdulatlan, néma csend lett. – Gyermekeink is azt akarják, hogy építsük a szocializmust, nekik!

Ekkor kaptam életem első tapsát, és Anyámnak hála – aki tudta, mit mondtam valójában, de a dolgát is – odaadták a cumimat. Nem az utolsót…