A böjtidő a próféták ideje. Megint egy foncsorfrász, amikor a társas lénynek vélt emberek közül valaki éppen a közösségért válik ki. Megtartóztatja magát, sőt kivonul közülük. A pusztába. Ténfereg magányosan a kietlen tájon és koplal. Hát még manapság miféle eszelős magatartás kivonulni vagy tudni a kivonulóról. A foncsorfrász foncsorfrásza: mindenki a jelenidő kavargásában izgul, hajszolja magát, zsigereli ki magát és a világot.

Száguldás, fogyasztás, örömök, kényelem, szenzáció, készültség. Ki hallja meg ilyenkor a pusztába kiáltott szót, kiben dereng fel a böjt emelkedettségben is gyötrő érzülete?

És Jézus előfutára kívül az emlékezeten emészti magát. Járkál fel-alá a távolságban, ahová valamikor utána megy a sokaság. Állatbőrbe bújik. Borostás. Az Istenről, a megváltásról gondolkodik. Már előre tudja, ő fogja megkeresztelni a Jordán vizében az ember bűneinek váltságáért halálra szántat. Böjtöl a böjtre és a megkísértésére a pusztába vonuló előtt. Még a pusztába is előtte megy ki, de meghalnia is előtte kell. Mert az ő útja az előkészítés jegyében.
Az övé olyan böjt, amely megalapozza a nagy kiteljesedést. Salome tánca olyan neki, mint a Megváltónak a pálmaágas virágvasárnap: a dicsőség és a feláldoztatás kezdete.

A böjtidő a próféták ideje. A böjt negyven napja Keresztelő János korszaka. Most van.
Most van az, amikor a foncsorfrász arra fordítja figyelmünket: állj meg a hajsza barbár kavalkádjában; vedd észre, hogy az utolsó prófétának mekkora bőség az osztályrésze; vedd észre, övé a sáska zamata, övé a méz édessége.

És Salome táncol. Lejti a delejes haláltáncot, kinek érzik fel az ínyén, hogy a mézes sáska íze lucullusibb, mint a vadhús áfonya mártásban?