Írhatnék arról, hogy milyen jó kis filmet hozott össze Neil Jordan, mennyire hatásosan ragadja meg a nemiség és a nőiesség/férfiasság közötti problémákat a Síró játék című alkotásában, amit kedd este vetítettek tízünknek VMK-ban. Sírhatnék attól, ahogy Horváthy György siralmas bevezetőjében elmondta a film történetét, lelőtte az összes poént, nem hagyott teret a film éppen a meglepetésre épülő élvezetének. Csak a nyitódal volt az, ami ott tartott, s nem kértem vissza a jegyek árát.

Csak utólag éreztem, hogy mekkora élménytől lettem megfosztva, köszönhetően annak, hogy esélyem se volt megdöbbenni. Az az érzésem volt, mintha egy viccesten vettem volna részt, ahol már a ruhatárban kezembe nyomtak egy „ismertetőt”, aminek elolvasása után az első jelenetnél kiderül, hogy a slusszpoénokat tartalmazza. A leggonoszabb és legdilettánsabb dolog a film előtt – hozzáértés, önálló vélemény, munkásság, értékrend, újszerűség ismeretének hiányában – lagymatag hangulatban elmondani a sztorit.

A film kitűnő, bár nem fogom sokszor megnézni, mert hatása hosszú időn át tart. Nem értem, hogy kerül a „Feminizmus a filmtörténetben” címet viselő sorozatba egy olyan mű, ami éppen a férfiak különböző alakjait mutatja be az öngyilkos macsó katonáktól egészen a feminim melegekig. Arról nem is beszélve, hogy az egyetlen nő szereplő sem a legpozitívabb és legnőiesebb oldalát mutatja meg.

Összességében megtanultam, hogy hátrabilincselt kézzel milyen megalázó pisiltetéshez egy idegen segítségét kérni, egy életre megjegyeztem a béka és a skorpió történetét és a kocsmák törzsközönségét is jobban megnézem mielőtt rendelek. Bárkinek ajánlom a Síró játékot (Crying game), aki nyitott a felszínes és tudat alatti emberi érzések képi megjelenítése iránt. Csak nehogy találkozzon előtte Horváthy Györggyel…