Mindenekelőtt leszögezném, hogy mélyen tisztelem Anca Bradu rendezőnőt, és véleményem szerint igen jól sikerült előadást láthatnak, akik megnézik A komédiaszínház című darabot a Petőfi Színházban. Tehát a probléma nem a készülékünkben, hanem bennünk van.

A kérdés az, hogy miért távozik a közönség látványos része az előadás szünetében? A válasz néhány sajnálatos, de nem elhanyagolható tévedésben rejlik. Először is tévedés azt hinni, hogy az átlagos veszprémi színházlátogató a nevénél többet tudna Carlo Goldoniról. A második tévedés annak feltételezése, hogy a "commedia dell'arte" kifejezés bárkinek is jelent ma valamit (még a számítógépem is azt hiszi, hogy ilyen nem is létezik). A harmadik és egyben legfontosabb tévedés pedig az, hogy bárkit is fel tud Veszprémben csigázni a XVII. századi olasz színházi reformok bármennyire is aktualizált megjelenítése.

Carlo Goldoni darabja keserédes komédia a komédia (gyk. vásári bohózat) bukásáról, a modern színházi felfogás térnyeréséről. A mondanivalót akár örökké aktuálisnak is tekinthetnénk, hiszen valami (ideológia, rendszer, korszak) mindig éppen bukik, és buknak vele mindazok, akik túl erősen ragaszkodnak hozzá, nem hisznek igazán az újban. Ezt a típusú emberi tragédiát jól ismerjük és megértjük - csak nem biztos, hogy a színházban is látni akarjuk, főleg nem "vígjátékként" aposztrofálva.

Bár nem ez volt a cél, de az előadás folyamán és annak szünetében a mai magyar vidéki színház tragédiáját tekinthetik meg a "vájtfülű" nézők. Mert a veszprémi néző igenis a seggberúgásos, Kölyök-féle vásári komédiára kíváncsi, és kultúrából csak akkor hajlandó fogyasztani, ha nagyon muszáj és mézzel van bekenve. Éppenséggel ez a legnagyobb kihívás, amivel a színházcsinálóknak ma szembe kell nézniük: hogyan elégítsenek ki közönségigényeket úgy, hogy közben a művészi mércét is magasra teszik.

Addig pedig senki ne meséljen a commedia dell'arte bukásáról, amíg csak azt lessük, hogy mikor röhöghetünk, ha pofára esik Harlekin...