…és akkor a Rovatvezetőm kaján férfiassággal odavetette: olyan kis női dolog kellene… olyan kis „bridzsitdzsonszos”… Mondom neki: fodrászhoz megyek, majd később… Erre Ő: kitűnő téma…

Munka után, étlen szomjan, zsebemben a szombati szigorlat izzadságszagával, rohanok át a városon, most már nem a garázsban kialakított, piros műbőr foteles, dauervíz-illatos műhelybe – melynek kapujában ott lóg a „Női fodrász” alumíniumtábla –, hanem az Egészséget, a Szépséget, a Harmóniát megváltóként hirdető Üde-házba. Itt megtalálom a rózsaszín-plasztik női újságaink teljes tárházát, és igaz, hogy reggel még a konszolidált, „kis vörösre” utaztam, de ezek a médiumok, melyeket muszáj megnézni, meggyőznek arról, hogy a devianciámat, az egyéniségem mérhetetlen erejét, valamint nagyszerűségemet csak úgy tudom a társadalommal elhitetni és megláttatni, ha a természetes színeket még csak hírből sem ismerő művi „kolorokra” mozdulok rá. Akkor tehát marad a piros. Van még röpke öt percem, hogy eldöntsem, milyen arculatot is vállalok be, mert az előttem lévő már kászálódik is ki a székből, szájában ott nyáladzanak az ingyen cukorkák, a fején pedig a megszámlálhatatlan alufóliák, mindez megspékelve egy kis randa-színes masszával. Esküszöm, mint egy komplett idióta… nem is merek rá nézni, tuti, hogy pofán röhögném…

És már ültetnek is bele abba a bűvös székbe, amelyből nemsokára én is úgy fogok felállni, mint egy komplett idióta, és megpróbálom minden erőmmel abban bízni, hogy igenis kell ez a kis generálozás, az újság is megírta, csak az a kis cukorka ne ragadt volna fel a szájpadlásomra…

Telik az idő, folyik rólam a festék, nem kímél semmit, mindent megfog, mi útjába kerül, remélem a hajamat is… innen már nincs visszaút… professzionális fodrászomba vetett hitem tart életben.

Aztán a mosás után minden kiderül. Őrült izgalom lesz rajtam úrrá. Vajon mi lesz…?

Sikerült. Frankó színe van, rá (m) se lehet ismerni. Mégiscsak van azokban a „médiumokban” valami… Még szerencse, hogy ez a kis piros lett a befutó. Pont olyan, mint a címlapokon. És hát a melír…Ez a négyféle vörös tényleg jó…Így teljes az összhang.

És már az utcán vágtatok, sietek, hogy mutassam, hogy elismerő szavakat facsarjak ki, hogy megdicsérjék, hogy észrevegyék, hogy lenyűgözzek. Bár még fejbőröm egy darabig természetellenesen színes, árad belőlem a lakkszag, a zselé, fülemben, ruhámban ott lapulnak a halálra ítélt hajtincsek, de mindenkinél „másabbnak” érzem magam…

Aztán ott állunk egymással szemben, arcán megfejthetetlen titok, fején új haj. Hát ő is. Én készültem rá egy hetet, szakirodalmaztam az utolsó percben is, mértem, számítottam, centiztem. Ő pedig csak váratlanul, hirtelen felindulásból kötött ki a fodrásznál, hiszen a cimborájának „kunos” ábrázatot kellett öltenie egy fogadás végett, és hát szolidaritás is van a világon…

Hát ilyenek lennének ezek a női dolgok… kedves Rovatvezetőm…