Ha hihetünk a televíziónak, akkor bizony élvezetet jelent számunkra a félelem, agresszívek vagyunk, akár egy ordas krokodil, leskelődők és szemtelenek, mint a piaci légy. A sok csatorna, a sok műsor az ösztönök legaljának zavarosában halászik és hüllő-klánná, rovar-hordává uniformizál bennünket.

Emberképe megalázó és dehonesztáló kétszeresen is; jaj nekünk, ha hiszünk neki. Először is nyálcsorgásig kéjvágyók vagyunk, testi-lelki bajaink óránként hoznak bennünket függő helyzetbe: a fejfájástól, a súlyfölöslegtől a vizelet-visszatartási vagy székelési zavarokig. A képernyő világrendjében jó lelki és erkölcsi nyomoréknak lenni: elhanyagolható az udvariasság, norma becsapni a szülőket, azért szeretjük mindenkori felmenőinket, mert valami ragaccsal kedveskednek nekünk, vagy öregként: felfalni a fiatalok csokiját és másra kenni, megbocsátható, hiszen miként is lehetne ellenállni a torkosság kísértésének. Becsap, hogy a csajokat szabad átverni a csábításkor, hazugsággal, idegen tollakkal ékeskedve.

Másodszor azzal ránt le, hogy mindig tudatosítja: csúf, esendő, hugyos, büdös, bunkó és mohó vagy, a mindenható média mégis mindent kikezelhetőnek és főként bocsánatosnak mutat. Legyen meghökkentő a hatás még akkor is, ha deviáns, visszatetsző is egyúttal. Csak nézni kelljen.

Amikor aztán agytörzsünk legprimitívebb reakcióit sikerült felszínre hozni: a szellem és az erkölcs selymét cafatokká marta ez a sav, akkor kapunk egy kis lúgot.

A katasztrófa, az öldöklő akciófilm, a valóságshow, a borzongató horror szünetében a dinamikus és meghökkentő reklámok áradatában rendre beüt az idill, a kényelem, az andalító nyugalom eltúlzott, giccses képsora: sikeressé tesz a vitamin tabletta, lakomát varázsol a sajt. A savmarta foszlányokat még ki is lúgozza nekünk. Hogy is mondja a vegytan?: a sav és a lúg közömbösítik egymást. Marad a kicsapódott hamu vagy tajték: eltölt a közöny.