Télen mintha az idő is aludna. Révül a természet. Dermedt közönyben növény és állat. A megzavarodott ember meg legalább álomban próbálja kárpótolni magát. Álmodni igyekszik. Azokról, akiket hajlamos elfelejteni.

Látjuk az ólomszürke alkonyatban a gürcölőt. Reménytelen küzdelemben azzal a kerek sziklatömbbel. Megfeszül, fedetlen testén patakzik a verejték. Tolja a meredély csúcsa felé a mérhetetlen követ. Erőlködik, nyög. Minden méternyi gördítés fölfelé örökkévalóság és az izmok elpattanásával fenyeget. De küzd a csúcs közeléig, hogy egy váratlan pillanatban meginogjon és a nehézség maga visszadübörögjön a hegy lábához, hogy minden újra kezdődjön. Nézzük, látjuk és sajnáljuk Sisyphost, a néhai korinthoszi királyt, a megszomorított pucér halandót, a pokoli büntetés áldozatát.

Sisyphos sorsa, mint a tél időzabáló kegyetlensége. Minden áll, feneklik minden, ami mozgott. De a foncsorfrász most is felvillan. Mindenki az elítélt tragédiáján sopánkodik. Kinek jutna eszébe: miért is birkózik a nehézségi erő mindig röhögve győzedelmeskedő golyójával? Ki emlékszik a szürke, éji álomban, hogy büntetést a bűn terem?

Sisyphos király először megleste a megint üzekvés-mániájába bonyolódó főistent ( aki éppen Aiginát, Asópos folyamisten lányát ölelte). Aztán kikotyogta az atyának a titkot.
Másodszor kelepcébe csalta Thanatost, a halált, aki azért jött, hogy az alvilágba vigye.
Harmadszor csellel megszökött az alvilágból miután Arés kiszabadította a halálistent, hogy eredeti küldetését beteljesíthesse...

Aki égi titkokat fecseg ki, aki ujjat húz a halállal és megszökik az ítélet elől, annak nehezebb a kő, meredekebb a hegy.