Hát végre megkezdődik az igazi kézilabda idény! Vb után, bemelegítő bajnokikat követően jönnek a rangadók, majd a BL döntőig vezető út. Így a szerdai újvárosi diadal mámorában már nem lehet kérdéses a Szeged legyűrése és ezzel együtt az alapszakasz megnyerése.

Az egyeztetések-egyezkedések már a hétvégén megkezdődtek (kik, hányan megyünk, autó, jegy mennyi kell), majd hétfő reggel elhangzottak a fontos meccsek előtti rutinmondatok a munkahelyeken: - Főnök! A szerdai műszakot el kell cserélnem. - Sajnálom hölgyem, de a hét közepén nem tudok időpontot adni. - Higgye el igazgató úr, szerda délelőtt Kecskeméten nagyon sok dolgom lesz, nem fogok visszaérni a szolgálati autóval késő esténél korábban! - Gyerekek, szerdán a hatodik óra családi okok miatt elmarad! stb.)

Iszonyú lassúsággal telt a délelőtt. A percek lassabban vánszorogtak, mint Doros Ákos a hatos vonalon Portugáliában. Már nem nyúlok a telefonhoz, kerülöm a kollégák társalgásra hívó pillantásait, csak jár a lábam, és azon morfondírozok, hogy a Mester be meri-e tenni Mirzát, vagy inkább a megbízható, de formán kívüli Goluzsa mellett dönt. Fél egykor beverek két gyomorbélelő zsíros deszkát, majd a „Sürgősen el kell rohannom!” felkiáltással lelépek a melóhelyről.

Egy órakor már a teljes csapat az autókban nyomorog, kipirult arccal dönti sál mögé a sörös dobozok és a szájról-szájra szálló lapos üvegek tartalmát. Csór, Fehérvár, Seregélyes, Perkáta – az immáron megszokott hangulatfokozó megállóhelyek érintése után alig három és fél óra alatt megérkezünk az egykori Dunapentelére. Nemcsak a már-már leírhatatlanná váló szomjúság tompítása miatt térünk be a Dunaferr Sporttelep sörözőjébe, amit valahogy minden magát valamire tartó veszprémi felkeres ilyenkor. Csak azért is…

A meccs fantasztikus, néhány helyi vagány ultra-imitátort játszik, de a félidő derekára már győzelmet hirdet a minőségi torok-hangerő a vendégszurkolók részéről. Sterbik Árpi kezdi felidézni a tavalyi önmagát, Csárli ott folytatja, ahol a VB-n abbahagyta, a szélsőink végre magukra találtak, a hatos falunk áthatolhatatlan, és Gyulánk is újra megdobta a hát mögötti gólját. Krivokapics önbizalmát hamar letörtük, Szatyinak még mindig nem megy, Kuzmicsov (aki ötöt lép) pedig ismét megszolgálta a Színészkirály címet. Szóval könnyedén nyerünk.

A csapat rövid éltetése után már rohanunk is Szabadegyházára, a szeszfőzde melletti igénytelen kamionos pihenőbe, ahol tradicionálisan kirendeljük a T.I.R.-tálat. Hazafelé az út menti kocsmák előtt álló autókból, buszokból lógnak ki a piros-fehér zászlók, Fotex-sálas fiatalok tántorognak a falusi kövezeten, naná, hogy meg kell állni. Éneklés, piakörök, koccintások, exek, majd megkezdődik a bátortalan telefonálgatás az otthon hagyott kedveseknek, hogy egy kicsit később érünk, sőt…