Kiszámíthatatlan fajta az ember. Különösen, ha volt gyerekszobája. Mily megvetés részese leend, ki köhög, tüsszent, ásít csakúgy szabadjára. Az illedelmes persze több módozatját is választhatja, hogy elfedje a rekeszizom bármely otrombaságát.

Ti fél kézzel, markotokból tölcsért formázva beszélitek bele a világba azt, ami a légvezetékből, -bugyrokból kikívánkozik vagy ami a tüdő-rugóra bízott üzenetet formázza: álmosak vagytok.

Ők két kézzel formáznak nyitott kagylót ugyanezek elpalástolására. Mi meg jobbal vagy ballal szájra görbített tenyérrel takarjuk az ilyenkor előtűnő uvulát, hátsó fogakat. Hátha megszól a beszélgetőtárs, a hallgatóság.
Mégis kiszámíthatatlan az ember, mikor illemet diktál. A bacilusok és vírusok szabadjára bocsátása persze más ügy. A köznapi etikett akkor népegészségügyi megfontolásból is fontos, vagy főként azért fontos.

De mi van az ásítással?
Ha eltakarom pilledtségem nyilvánvaló jelét, akkor is mindenki tudja: figyelmem oda. Minek akkor még külön elrejteni? Mindez akkor árulja el magáról, hogy foncsorfrász, ha összevetjük egy másik szájtátással. Mikor az álmos mutogatja torkának mélységeit, legalább a feddő pillantás kijár neki, ám aki szalon-méretű helyen vagy koncert-teremben énekel népdalt, műdalt, liedet vagy áriát, a megvetés helyén; túl a megbocsátáson, egyenesen a rajongástól övezve. Ő, aki eltátotta a száját.

Foncsorfrász ez akkor is, ha közben angyali hang bűvöl el!