A "szél haja" csodálatos kifejezésével J. Rousselot egy versében találkoztam először. Rabul is ejtett. Ott, az öreg francia a felette könnyű hasonlataként használja, számomra mégis sokkal több lehetőség villan elő. Érdemes szemezgetni közülük.

Látom a nagy szél-allegória maszkját. Most, a maszkabálok idején, a viselője az egyik vezérszereplő a karnevál fővárosában, Velencében. Gömbölyödőn felfújt pofáján, csücsörített száján a derű, mint tünékeny sugárnyaláb iramlik. Haját sajátmaga bodorítja felhőrengeteggé. Látható, itt az álarcon, a figura tépett gallérján, köpenyén is, ami a figyelő elől is elillan: foncsorfrász. Egy foncsorfrász, hogy felhőként látható a szél haja.

És mi van, ha ez a maszkra feszített kumulusz amolyan giccsesen élénk lökött, a XVII. századi zaklatottság felszínessé laposított torzítása a szél hajának?
Mi van, ha a szél hajába keverednek a hópihék, a böjti szelek vagy a medárd pora és homokja? Mi van, ha ez a levegőtől lobogó, térbeli cirka-firka hálózza be az őszi leveleket, karmolja fel az avart a ligetekben, az erdőkben?

Így, a farsangban, úgy hullámzik a szél haja, hogy vadregényes, vad-romantikus szagokat, illatokat is felkap és elejt. Gyakran jön a szél. Ami csak egyszer is a hajába akadt, az orrodban ocsúdik fel: áporodottan vagy dermedtségéből üdeségére csodálkozva. Felötlik a szél hajából a bálok szilánk-sokaságú foncsorfrászaként: a kalóz lehelete, az ázott vitorlák zúgása, az édes, lágy vizek párája, a rekkenő augusztus gyanúja a fagyos szalonnában, a fenyvesek gyantája, a lápi nádak fanyar buga-pora.

Lobog és hullámzik a szél haja.
Tűz alatt és víz felett.