Az úgy volt, hogy az a rusnya főnököm elküldött „ügyezni”. A Hivatalban a hivatalosak elkérték a hivatalos irataimat. Én adtam, mert hát e nélkül nem lehet a tábornoki ukázt intézni. Aztán roló le, „meg se történt”…

Péntek esti „hazafelé vánszorgásom” meghitt csendjét élénk mobil csipogás függesztette fel, jelezve, hogy valaki nagyon akart valamit. Nézem smsem, meghívás idegen partira idegen embertől, aki volt olyan szívélyes bemutatkozni, és hát invitált, de nagyon. Írtam, sorryt, hivatkoztam a szándék szépségére és a valószínűnek tartott rossz számra. Nem adta fel, mert engem akart, de azt nagyon, most, de azonnal. Írtam, még egyszer sorryt, vár az ágyam, talán majd legközelebb, talán, majd egyszer, talán…

Nem adta fel, telefon kicseng, pár másodperces magamra-beszélés után kapcsoltam. Kellemes férfihang, lágy édes humorral kecsegtetve jelzi, hogy hát ő a Hivatalnok. Megvilágosodtam. A Hivatalnok. A Hivatalnok volt, aki dacolva a személyes adatok államilag elismert védelmével, telefonböngészéssel rátalált a drótos-fonra, ahol megadatott neki, azaz isteni kegy, hogy elnyerte nyomozása jutalmát, kezében tarthatta mobilszámom. Cseverészés fél óra, gondolataim cikáztak, itt valami nem stimmel. Bőkezű Isten, no de azért ennyire nem. Egy komplett férfival nem ajándékozhat meg csakúgy, hogy a komplett férfi első látásra belém szeressen, és kutatva eljusson hozzám, a labirintus mélyén rejtőző minotauruszhoz.

Találkát sürget, mert hát engem akar, de nagyon, mondok csütörtököt, közli, hogy az egy hét, nem jó, mert előbb akar, de engem, most és mindjárt. Hűtöm férfimat, nem megy, tartson ki. Aztán másnaptól virtuális hadviselést indítunk egymás és a világ ellen, küzdünk telefonon, Interneten, levelek, gondolatok oda-vissza.

Játékok, civódások hajnali internetbajnokságok eredménye: csütörtökről szerdára enyhülök.

Aztán szerda. Vészesen nem jelentkezik. Nézem telefonom, nézem Internetem, nézek ki abból a hülye fejemből. Aztán egyszercsak levél érkezik, benne kedves sorok, szívemhez közel állók, fejbe és szívbe mászók: „Kaland vagy, nem más, ócska riherongy kaland, mielőtt találkoznánk, tudatni akartam.”

Még szerencse. Isteni csoda, hogy nem emlékszem rád, kedves hivatalnok. Csak arra a formás fenekedre. Mert más nem is maradhatott volna meg belőled, csak a lényeg, ami vagy. Egy nagyszerű, formás SEGG, amiről tudjuk, hogy mit rejt magában…