Tél van, hideg, hó és latyak, ráadásul korán sötétedik. Nem csoda, ha mindenki fényre, melegségre és társaságra vágyik. Ilyenkor örül igazán a vendéglátós, hiszen azok is betérnek egy-egy pohár forralt borra, akik amúgy lelkesen szidják a "becsületsülyesztőket" a munkahelyi menzán.

Először a névnapok lettek gyanúsak. Annak idején valahogy gondot fordítottak arra, hogy a legnépszerűbb férfi nevekből (András, István, János, Tamás stb.) jó néhány jusson a téli hónapokra. Ha egy baráti társaságban ez néhány decemberi születésnappal is rafinálva van, akkor bizony komoly előélettel néz a magamfajta az ünnepek elé.

Majd jönnek az évzáró munkahelyi bulik, melyek izgalma abban rejlik, hogy előszeretettel mutatják meg a kollégák és a főnök (pl. főszerkesztő) másik oldalukat. Nincs mit tenni, mi máshoz nyúlhatnánk, mint az alkoholhoz, hogy követni tudjuk őket az ellazulásban. Az ilyen bulik csúcspontja előtt mindig bekövetkezik a kollektív önvallomások ideje. Félreeső zugokban négy fül között merednek egymásra a csillogó szemek, miközben a miért kedvellek/miért nem kedvellek kezdetű monológok valamelyikében tombolja ki magát a lelkiismeret.

A következményeket tekintve ez az időpont két szempontból is előnyös. Pro primo: Ha másnap érdeklődő telefont kapunk, időt nyerhetünk az elfogyasztott szeszmennyiség emlegetésével és a karácsonyi elfoglaltságra való hivatkozással. Pro secundo: A legközelebbi munkanapra már mindenki elfelejti, és amúgy is - a „vajon mit gondolnak rólam?” szégyenlős gondolattal megfertőzve - csak a szépre akar emlékezni.

Szeretem a karácsonyt. Nincs munka, nincs autó, ehetek, ihatok, amit csak akarok. Rég nem látott kuzinok emlékeztetnek arra, hogy inni kéne pár pohár bort az ősöktől függetlenül. Kihasználva az írástól való ódzkodásomat örömmel küldök SMS-t újévi képeslap helyett, így olyanhoz is eljuthat jókívánságom, akit évek óta nem láttam. Akkor még nem sejtettem (...), hogy ez milyen láncreakciót indít el.

Beteltek a hétvégéim januárra és februárra, mindenki TALÁLKOZNI akar. Volt középiskolai kollégisták, osztálytársak, tanárok, majd katonatársak, egykori munkatársak végül pedig azon cimboráim, akikkel együtt pallérozták elmémet az egyetemen. Hiába, ilyenkor télen mindenki fényre, melegségre, társaságra vágyik…