Mint szép álom emléke, ha ébredsz,
Édesen reng képzeteden által,
Úgy a lélek édenrôli álmát
Is elhozza e földre magával.

Nékem is volt édenrôli álmam,
Élt, mosolygott az egész természet,
Rózsa és nap, csermely, lombos árnyék
Rejtélyesen suttogott szerelmet.

Minden lombból angyalok intettek,
A pataknak megvolt ôrtündére,
Hírnök szállt le, úgy hivén, az égbôl,
Hogyha csillag hullt a temetôre.

Lent a sírban nem lakott enyészet,
Új életnek volt csak viradása,
És fölötte csillagszônyegével
Tárva állott új kristálylakása.

Boldog voltam, élettôl környezve,
Isten néze rám miljó szemével,
És ha dördűlt, az ég szent haragja,
Ha derűlt, mosolygása fogott el.-

Mért ültette Isten édenébe
A tudásnak széles águ fáját?
A fa terjedt, s lassanként elölte
Árnya a kertnek minden virágát.

Elporlott a természet zománca,
Rothadt bűz váltá fel a szerelmet,
Csak halált lelék a rózsaajkon,
S a virágszál csak halált lehellett.

Elhamvadt a csillag ragyogása.
És megannyi kín honává süllyedt,
Mely felett halál leng, és halál szül
Új halálnak martalékúl éltet.

A kék ég igéret-országának
Léggé olvadt kristály ívezetje,
És dorgáló üstökös kering ott,
Hol szűm a menyországot kereste.

Árván bolygok a vad rengetegben,
Nincs, ki útam ôrszemmel kiséri,
És ha öszveroskadok, nincs angyal,
Ki reám szent álmait vezérli.

Megszakadt a mindenség gyűrűje,
Melyben Isten, ember együtt éltek,
S a nagy űrt tán át sem tudja szállni
Isten gondja és emberremények.

Fényét vesztett csillag néz az égrôl,
Letarolva a mezô zománca ---
Egy dacolt csak a közös romlásnak:
A mély sírnak örök éjszakája.