Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Lakói a nagy meleg elől a Völgybe menekültek és művészetekkel próbálták szabdalni az idő rájuk mért vásznát. El is nevezték ezt a helyet a „Művészetek Völgyének”.

Egy szép augusztusi napon, – történt mindez a tavalyi esztendőben – az „egyenlők közt az első” Medgyessy Péter közibé ment a népnek. Sokan vették körbe a váratlan vendéget, volt aki kalapot emelt, volt aki elfordult. Néma csend ült az emberek vállán. Ezt a csendet hasította ketté egy deáki hangos felkiáltás: „Hazaáruló”. S e szó, kígyóként tekeredett az „első” nyaka köré. A csend helyébe döbbenet költözött, de olyan, amilyent az Isten is csak csukott szemmel teremt.

A rend rendíthetetlen főkapitánya kötelességének és lelkiismeretének eleget téve: a bíró elé vezettette a deákot, aki nem látott még többet 20 esztendőnél. Az emberek összefogtak, és a tapolcai bíró házáig kisérték, és várták hogyan ítélkeznek sorsa fölött. A hideg, hóval teli délután nehezen született meg a judícium. A deák – nevezetesen Loppert Dániel – rendzavarás szabálysértése végett figyelmeztetésben részesült, valamint az 1052 Ft-os perköltség megtérítését rótták rá. (Ügyvédje fellebbezett.)

Hát így történt. S a tenyérnyi ország élete tovább döcögött a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás jól kitaposott, öreg ösvényén.