Mintha azt mondanád, facsari, esetleg felfokozottabb érzelmi tónusban: szarifacsari. Pedig hát a foncsor maga a blokád. A világ megfelezése. Ráadásul a világ visszaadásának illúziójával.

A foncsorozott üveg a tükör. Az üveg, amelyen ahelyett, hogy átlátnál, visszaköszön az innenső oldal. Pedig kétséges, hogy mindig azért bámulunk a tükörbe, mert a kerek-egésznek ezen felére vagyunk kíváncsiak. Erre döbbenhet rá, aki észreveszi: na, most kap frászt a foncsor, a talmi ragyogás hold-hidegén mégis egy igazi napfolt forró árnyéka kínál pengevékony átlátást a túlsó oldalra.

Milyen egyszerű elhessenteni a kísértést: óh, az csak egy elhanyagolható tükörhiba. Ez igenis foncsorfrász. Amikor felvillan az evilágiság hibája; a hiba, ami a bagatellizált karcolás helyett maga az egész csúszós és sima foncsorfelület. Látszik is ez minden tükör hátán. Nagy, seszínű kietlen sivatag üvegre feszítve. Ugye, milyen mély a különbség a kietlen és a kies között? A foncsor attól kap frászt: kiderül az igazság. A lényegesnek mutatkozó felszín sekélyessége szembe szökik; az ismétléses körforgás ellenében létezik kitörési pont, a zárt helyett a nyitott, az egyszerűsítésekhez képest a finomabb és türelmesebb kíváncsiság. Ez olykor szemlélődés, de inkább együttérzés és áldozatkészség vagy felelősség.

A bizonytalanok attribútuma a tükör. Aki tud, aki hisz, attól frászt kap a foncsor. Most még bizonytalan vagyok: lám hallatszik is a vékonyka foncsor-réteg zizegése. De ha azt mondom jelen, akkor inkább tudni és hinni akarom azt, ami igaz, azt, ami szabaddá tesz