Az egész már tegnap elkezdődött. Éppen imára kulcsoltam a kezem, amikor a tenyereimből kinőtt tíz nyúlványnak ingere támadt a sztrájkolásra. Talán még túl korai volt ezeket a bizonyos „szakszerveket” összeengednem, hiszen a Szilveszter emlékének halványodásával talán a „Bier-emelés” hiánya sem tűnt volna fel nekik. Most már mindegy, meghallgatom őket, tárgyalok velük, csak a lábujjaim meg ne tudják, mert akkor hanyatt vágom magam...

A jobb hüvelykujjam kezdi. Elege van a le-, fölmutogatásból, nem vagyok én Cézár, állítja, bérletem is van, akkor meg minek stoppolok, és egyébként se alázzam folyton azzal, hogy holmi fityiszként kell együttműködnie a mutató- és középsőujjammal. Akik mellesleg mind nagyobbak nála.

Egyébként is – folytatja a jobb mutatóujjam –, ő sem hajlandó ezentúl mutogatni össze-vissza, mert akkor lopósnak titulálnak engem, ami ugyebár megegyezik egy vádemeléssel ellenük , mert nélkülük, ujjak nélkül én még lopásra sem lennék képes. Nemhogy madzaghúzogatásra, meg tollforgatásra, meg mindenféle lyukakban való turkálásra.

Erre már a középső ujjam is lázadni kezd, mától nem fog segédkezni a lapozásban, a gépelésben, és soha többet nem mutat az ég felé egyedül, mert igenis fél attól, hogy egyszer letörik.

Mire a gyűrűsujjam kihúzza magát, és rázendít: őt márpedig ne gyűrűzzék meg, inkább nevet változtat, mondjuk „kisujjmelléki” lesz ezután, de azt tudnom kell, hogy még véletlenül sem madár, nem költözik sehova, minek akarja hát tudni bárki is, hogy merre jár.

A kisujjam itt közbevág, és kioktatja, hogy a gyűrű, ami esetleg rákerülhet, nem azt mutatja, hol kódorog, hanem hogy olyan helyről jön, ahol már valaki sajátjának tekinti, privatizálja.

Na, erre kihúzza magát az egész bal kezem ujjberendezése, elhatárolódik a sztrájktól, az egész mocskos jobboldalamtól, és zsebre vágja magát. Erre a jobb oldal, látva, hogy most már kevés bármihez is, ugyancsak zseb-bevégzi.

Én pedig viszketek. Vagy amit akartok...