A múlt héten mutatták be Széki Patka László Amorgosz II-III című új verseskötetét a Művészetek Házában. Az est házigazdájaként Fenyvesi Ottó méltatta és kérdezte az elég indiszponált költőt. A szép számú közönséget elnézve kedves borissza barátom agyában fogalmazódott meg a kérdés: vajon az érdeklődés a megyei kulturális hivatalnoknak, avagy a költőnek szól?

Fenyvesi Ottó bevezetőjében a költészet örökkévalóságáról, a költő társadalmon kívüliségéről szóló írását olvasta fel a közönségnek, melyben a lírikust elrongyolt ruhájú Istenként aposztrofálva a szent dolgok megragadásának problematikáját vetette fel. Fenyvesi örömét fejezte ki, hogy szerkesztője lehetett ennek a könyvnek, s az amorgoszi verseket a költő legsikerültebb, egységes kötetet alkotó írásaiként értelmezte. Amorgosz egy - minden bizonnyal - varázslatos sziget az Égei-tengerben. A kötet versei amorgoszi ihletésűek, prosztóbban Széki Patka László nem mindennapi mindennapjairól szólnak.

Ez a végletesen önmagába forduló, bölcseleti elemekkel, leírásokkal megtűzdelt élményalapú én-líra valahogy zárt burokban lebeg, egyfajta életidegenséget, mesterkéltséget sugall, s nem egykönnyen megközelíthető az olvasó számára. Maga a kötet az egységessége mellett - Amorgosz, göröghon, s a hozzájuk kapcsolódó érzések, gondolatok mint téma - magában hordozza a kaotikusságot is. A szabadversekbe botladozón belopódzó időmértékes verselés, a már-már izzadtságszagú, kiáltozó alliterációk (főleg a költemények első és utolsó sorában), a formára olyan szép, ám műfaji értéküket vesztett szabad szonettek, a leírások végén oly gyakran csattanószerűen felvillanó gondolatiság, a naplójelleget erősítő, útbaigazító, a verset előre értelmező és elhelyező zárójeles gondolatok (a vers vagy megáll maga, vagy írhatunk elé bármit, akkor is eldől, összeomlik, mint egy kártyavár) nem éppen emelik a kötet színvonalát. A szélsőségesen személyes líra kérdése még szembetűnőbbé vált az est folyamán, ugyanis a felhangzó költemények után a költő sorra megmagyarázta a vershelyzeteket, befogadhatóvá, értelmezhetővé téve a maga számára oly kedves emlékeket - nekem meg Karinthy jutott eszembe azzal a bizonyos bizonyítvánnyal.

Fenyvesi Ottó feltette azt a kérdést, amit én szerettem volna, azaz, miért épp ott születnek - Amorgosz -, miért oda kötődnek a költemények, miért kell ily mértékben eltávolodni az alkotáshoz. Széki Patka László szerint a szigetnek van egy olyan csodálatos aurája, amely versírásra készteti. Én elhiszem, hogy kell az impresszió ezekhez az élményalapú leírásokhoz, de ha egyfajta, ilyen jellegű, kizárólagos varázslatra van szükség az alkotáshoz, akkor az mennyire determinálja magát az alkotót és az alkotást? (Ez azért mégsem Tartini ördöge, lsd. Cholnoky Viktor.)

Nem meglepetés számomra, hogy "befelé játékból" kötetek születnek, inkább Fenyvesi Ottó szerkesztői szerepe érdekes, és ezzel éppen hogy nem - a részemről nagyra becsült - Fenyvesi szakértelmét kívánom megkérdőjelezni. (Vagy én vagyok értetlen és túlzottan kritikus?)