"Néha felriadok álmomból,
és nem tudom, mi vagyok,
öreg vagy ifjú, fiú vagy lány.

Meg kell érintsem magam:
izzadt testem a nedves ágyban
az egyetelen bizonyosság.”

Teiresziász ül velem szemben,
kutyát sétáltatott, én futottam,
és egy padon pihentünk meg.

“Hogy sötét van vagy világos,
már régen mindegy. Megállt
a belső óra, mely tudta a napszakot.

Már rég nem a jelenben élek,
csak a jóslatokban, s a mítoszokban;
már az utcán is eltévedek.”

Rágyújt egy cigarettára és
megvakarja a kutya fülét. “András,
el tudnám csak egyszer mondani…

Mert álmomban mindig nő vagyok,
vad és vonzó, elérhetetlen,
még saját magamnak is.

Álmomban saját melleimmel
játszom, a bőröm puha és finom.
Álmomban vibrálnak a fények.”

Fehér botjával a bokáját vakarja,
kezéről, arcáról hámlik a bőr.
A kutya egy sünre talált.

“Már csak néhány percnyi
emlék életem legszebb korszaka,
mikor még kívántak a férfiak.”

Felsóhajt, köp egyet, elnéz.
“Ha szereted, hogy férfi vagy,
vigyázz, mert lehet, nő leszel,

Nem tudtam, s nem estem teherbe,
nem léptem át ezt a vékony határt,
ezért nem lehettem se nő, se anya.”