Miből fizetem ki a rezsit? Hogy lesz meg a legújabb Ghymes? (Majd átmásolom valakiét...) Döglődik a termosztát. Kéne egy új kabát is. Mi van a hűtőszekrényben? Minket ezek a problémák foglalkoztatnak a leginkább. Nem úgy a jólétben tengődő nyugati polgárokat, helyesebben fogyasztókat. Bár a fridzsider tartalma komoly dilemmákra adhat okot az utóbbiak esetében is.

Todd Solondz rendező filmje, A boldogságtól ordítani (VMK, Kaleidoszkóp Filmklub, hétfő este) egy régi amerikai filmes tendencia új, a 90-es évek közepén-végén kibontakozó irányzatához tartozik. Az amerikai középosztály életének visszásságait bemutató filmek közül talán a legismertebbek és legsikerültebbek: Rosszkedvünk tele, melyben Donald Sutherland nyújtott emlékezetes alakítást, vagy az Apu, melyben a Dallas Bobbyját, Patrick Duffyt ismerhettük meg új oldaláról. Ebben a témakörben eszünkbe juthat még Hall Hartley rendezői munkássága is, mivel ő gyakorlatilag az összes filmjében ezt a kérdést járja körül.

A boldogságtól ordítani a témát új oldaláról közelíti meg. A film újszerűségét igazából az adja, hogy a fent említett kispolgári életformát beteljesíthetetlen és tarthatatlan létformaként mutatja be a nézőknek. A beteljesíthetetlenség pontosan a teljes beteljesültségből és a továbblépésre való képtelenségből fakad. A szereplők mindnyájan megállapodott, látszólag teljes életet élő emberek, akik mégsem tudják megtalálni a boldogságot a saját létezésükben. Ha tudat alatt is, de mindnyájan elégedetlenek életükkel. Mindnyájan kiutat keresnek unalmas és túl hétköznapi életükből, melyet ki-ki másként próbál megvalósítani – akár a szexuális perverzió, akár a több évtizedes kapcsolat felrúgása, vagy egyenesen egy gyilkosság árán is.

A film eszközeiben inkább a művészfilmhez közelít, így nem válhatott igazi sikerfilm belőle. Pedig témájában nagyon is időszerű a magyar néző számára, még ha nem is érzi mindenki annak. Ugyanis pontosan ezekkel a problémákkal kell majd szembesülnie a magyar átlagembernek is akkor, hogyha elérjük a mindenki által olyannyira áhított célt, a nyugati világhoz való felzárkózást. Merthogy ez a film pontosan arról szól, hogy a mindennapi kényelem és a puszta létbiztonság elérése még nem elég ahhoz, hogy valaki kiteljesíthesse az életét, nem tekinthetjük ezt az emberi boldogság egyedüli forrásának. (Erre Maslow is felhívta a figyelmet 1970-ben. Ld.: a pepszi órai jegyzeteidet.)

Ugyanezt a témát dolgozta föl a közönség számára jóval emészthetőbb módon az Amerikai szépség című film, melyre néhányan talán még emlékeznek, és amely két évvel ezelőtt számos Oscar-díjat is elnyert.

Szóval, be happy, kedves polgártárs, lesz ez még így se.