Egy irodalmi est, melyen megtudhattuk, hogyan rúgta fel Esterházy Péter Garaczi Lászlót – aki állítólagosan épp az ő köpönyegéből bújt elő –, a humorra érzékeny és fogékony, ezért bohóccá válni akaró kamaszgyereket, majd azt, hogy ”iróniával teli egyéniségét” miként sikerült neki egy-egy könyvében újra és újra bemutatni, nem veszítve abból a bizonyos személyiségből, amelyből még 419-edszer is ugyanaz a válasz jön elő.

A felkészült beszélgetőpartner szerepét Bozsik Péter játszotta feltűnően vagy meglepően jól (ezt inkább döntse el ő). A kötelező sörkirendelések és teakonfliktusok után elkezdődött minden idők legszínvonalasabb beszélgetése, melyet a Művészetek Háza rendezett. Ehhez a már előbb említett B.P.-n kívül kellett egy olyan alany, aki úgy, ahogy van, író. Megfogalmazásával élve: „Rájöttem, hogy az ember ne álljon ellent saját képességeinek, tehetségének”. Ő nem tette.

Kiderült Garacziról, hogy húszas éveiben az irodalmon és a Rock&Roll-on kívül egy ideig a filozófia is érdekelte. Szerény véleménye szerint nem más okból, minthogy: „...szerettem volna tudni, mi az igazság”. Nem sokkal később rájött, hogy ehhez viszont nincs meg a képessége (lásd. memória). Körülbelül ebben a korszakában születtek képversei, melyek írásának abbahagyásáról még a kritika sem értesült.

A kiteljesedő író kliptechnikával készült írásait később felváltották „az egy kissé épeszűbb megfogalmazású történetek”. Bozsik Péter az est folyamán ekkor alkotta a legnagyobbat, feltette a kérdést: „Lehet, hogy összefügg ez a fajta, cikázó stílus azzal, hogy köztudottan kapcsolatba kerültél a kábítószerrel?”. Egy tényfeltáró műsor szereplőiként izgatottan vártuk a feleletet (a közönség soraiból szinte kihallottam, ahogy összesúgnak: most aztán jól meg fogta a Bozsik, mi?!). A 419-edik válasz pedig nem késett: „Lehet”.

A sok mindent kipróbáló Garaczi Lászlóról pedig kiderült – saját írásainak felelevenítése során –, hogy ő is azon írók közé tartozik ( mint pl. Bozsik Péter), aki nem tud jól olvasni, mármint felolvasni.

Ui.: Attól, hogy valaki kijelenti magáról: „Én egy ironikus, groteszk stílusú író vagyok” – attól még nem az. Egy irodalmi példával élve; Camus Közöny c. írásánál ugyanez megfigyelhető. Főhőse nem győzi hajtogatni, hogy ez meg az őt mennyire nem érdekli. Camus akárhányszor leírhatná ezt a gondolatot, a szereplő attól még nem közönyös, maximum nekünk olvasónak közömbös.