Karinthy Frigyes írta ilyetén hajdanán: „Férfi s nő. Hogyan érthetné meg egymást? Hiszen mindkettő mást akar. A férfi nőt, a nő férfit.” A humoreszket félretéve azonban próbálkozni lehet, sőt kell is a megértéssel. Erre tett kísérletet a Honvéd Együttes Marylin Monroe című darabja, amely azonban elsősorban nem a színésznőről, a szex angyaláról, hanem a nőről szólt.

A nőről, aki gondoskodik, anyáskodik, fecseg, s mindenekelőtt szeret. Meg persze álmodozik is, hogy egyszer eljön érte a herceg fehér lovon. Ám a realitás más úton jár! De hát ilyen az élet! Azért ideig-óráig lehet hihetetlenül szerelmes és boldog is. Elég egy csipetnyi a jóból, és minden mozgásba jön, kilendül az egyensúly. Ráébred arra, hogy ő mennyire butus, hogy mennyire szőkített nőként tud olykor-olykor viselkedni, s hogy a másik félnek csak egyetlen szándéka vele… „no de azért nekünk se mindig rossz” – legyint egyet Norma Jean és élné tovább a kis rózsaszín felhőbe burkolt életét, amikor rádöbben arra, hogy egyedül van.

Végtelenül egyedül. Nincsen gyermeke, családja, nincsen – a számos „elhasznált” férj után se – igazi társa, aki mellé estelente odabújhatna. Annak ellenére, hogy próbált kedves lenni… Na meg persze szép is! De mit ér önmagában a szépség, a tudás, a pénz, a hatalom, ha a magány mindennél erősebb? Ha úgy érezzük, velünk senki sem foglalkozik, ránk senki sem kíváncsi? Nem sokat. Kiben bízhatunk, ha a saját magunkba vetett hitet elvesztettük? Istenben? Talán. S ha feltesszük a kérdést: mi dolgunk a világon, tudunk rá felelni? Válaszoljunk legfeljebb Marylin Monroe szavaival: „Játszani”. Játszani szeretőt, hitvest, anyát. Mert játszani még mindig jobb...