Irodalomban nekem Kurt Vonnegut a minden. Tudom, merész vállalkozás, ha egy filmes úgy dönt, celluloidra viszi valamelyik művét. A sokszor nyakatekert logikájú történeteket, a mellbevágó kijelentéseket az emberről, a sokszor elvont úton megfogalmazott – ugyanakkor világos – mondanivalót bizony nem egyszerű képileg megfogalmazni.

Eddig három regényét filmesítettek meg az írónak. Ebből két történet (Az ötös számú vágóhíd, Éj anyánk) nagyszerűen sikerült. Éppen ezért nagy várakozással kapcsoltam a Duna Televízióra múlt hét péntek este, ahol kedvenc Vonnegut könyvem, a Bajnokok reggelije moziváltozatát adták. A végén bizony nagyot csalódva álltam fel a készülék elől. Az volt még a legkisebb probléma, hogy nem ismertem rá a könyvre, de hogy a fő üzenetet kifelejtették a sztoriból, nos ez már nagyon zavart. A könyv az amerikai fogyasztói társadalom minden baját, és az országban uralkodó értéktelen, beszűkült életszemléletet hivatott bemutatni. Vonnegut mindezt saját meghökkentő rajzaival, a hozzájuk tartozó magyarázatokkal és (szokásos) gyilkos fekete humorával ábrázolta. Ez a két meghatározó elem valahogy kimaradt a forgatókönyvből. Helyette valami, a reklám és média világának meglehetősen bárgyúra sikerült szatíráját kapta a néző, amit már sokkal jobban megfogalmaztak más filmekben (Például Oliver Stone A Született gyilkosokban.)

A rengeteg díszletből, a sokszor használt digitális technikából nyilvánvaló, hogy a film jó nagy költségvetéssel készült. A főszereplő Bruce Willis és Nick Nolte, valamint Albert Finney gázsija is szép, kövér summát tehetett ki. Egy Kurt Vonnegut regény megfilmesítését valahogy én nem ilyen hollywoodi módon képzelem el. Ugyanakkor a történet nem volt elég szájbarágós ahhoz, hogy az emberek tóduljanak tőle a moziba.

Alan Rudolph rendezőnek el kellett volna dönteni, hogy tömegfilmet akar, vagy egy komoly mondanivalójú történetet. Ő a harmadik utat választotta, és ezzel két szék között, a pad alá esett.