Be kell valljam, mindig is visszataszító feladatnak tartottam azt, ha valakit arra kényszerítenek, hogy önmagáról írjon egy oldalnyi szösszenetet. Arra próbálnak ezzel rávenni, hogy magamba nézzek, megvilágosodjanak előttem hibáim, na meg persze jó tulajdonságaim, amelyek - mint tudjuk - túlsúlyban vannak. Bármennyire is úgy tűnik, hogy az önkritika legcsekélyebb formájával sem rendelkezem, nem kell megijedni, nem így van!

Alapvetően kedves ember vagyok, szeretek mosolyogni és szeretem, ha hasonlókat kapok vissza környezetemtől. Ugyanakkor én is voltam már ideges, és én is kócosan kelek fel minden reggel. Szeretek ősszel sétálni az erdőben, szeretem, ahogy a nap sugarai megérintik arcomat, mint máskor soha és örömet okoz minden reggel felsétálni a várba, "kedves iskolámba". Még nagyobb örömet jelent onnan lesétálni, hazautazni, lecsüccsenni kedvenc sarkomba és filozofálgatni. Bizony, szeretek elmélkedni az élet nagy dolgain, bár néhány ember úgy véli, ez nem más, mint lustaság. Nekem erről más a véleményem. Kedvenc sarkomban ugyanis rengeteg olyan gondolat fogalmazódott meg bennem, amelyek segítették lelki fejlődésemet.

Itt gondoltam először arra, hogy talán engem is szerethet Valaki. Úgy. És itt ébredtem rá, hogy szeret bizony, csak másképp. Itt jöttem rá, hogy néhány ember, akiket a legjobb barátaimnak tekintettem, nem azok, és, hogy vannak emberek, akik érdeklődnek irántam, talán csípnek is kicsit. És itt jutottam el addig a gondolatig is, hogy engem nagyon sok ember szeret, csak keveset ismerek közülük. Igen, ez vagyok én, az elgondolkodós, mindig remélő középiskolás diáklány, akinek rengeteg álma van, és ezeket valóra is fogja váltani: Tischler Barbara