A második világháború vége felé vagyunk. Egy fiatal özvegyasszony (Sophia Loren) lányával Rómából elmenekül a háború borzalmai elől a hegyekbe. Menekülés közben kis híján megölik őket. Néhány nap bolyongás után megérkeznek az asszony szülőfalujába, ahol az emberek szintén nélkülöznek, de nagy szeretettel fogadják a rég nem látott kedves ismerőst és csemetéjét.

Bár tombol a háború, itt is nélkülöznek, de valahogy az emberek megőrizték jókedvüket, önzetlenségüket, gondtalanságukat. Hisznek a Vezérnek. Egy fiatal tanár (Jean Paul Belmondo) azonban nem rest felhívni a falubeliek figyelmét a háborús rettenetre. Meg is mosolyogják miatta. Nincs szerencséje sem: megölik a német katonák.

A határozott asszony védelmezi lányát mindentől – sikerrel. De sajnos az oltalma csődöt mond, amikor betérnek pihenni egy rommá lőtt templomba: amerikai katonák rohanják őket le, és mindkettőjüket megerőszakolják. Amikor mindezt számon kéri egy arra vetődő tiszttől, az csak a kezét teszi szét.

Nem fontos, hogy a kis ember valóban szabad és már nem kell nélkülöznie. Csak a győzelem, a magasabb szempont számít, hogy alakulnak az érdekek, mi lesz a történelemkönyvekben. Kit érdekel egy asszony becsülete, vagy egy kislány ártatlansága?

Alberto Moravia Egy asszony meg a lánya című regény-remekművéből Vittorio De Sica, az olasz neorealista filmművészet egyik legkimagaslóbb alakja forgatott döbbenetes erejű filmet. (Múlt hét szombaton, késő éjszaka láthattuk az M1-en.) De Sica alkotása nem csak kiváló karakterformáló, lélekábrázoló mű: számon kéri a háborúcsinálók elvakultságát, esztelenségét és az ebből fakadó értelmetlen pusztítást.