A szépen fésült, hátrazselézett hajú menedzser megigazította sötét zakóját, bedobta a húsz dolláros mosolyát, és öntelt hangon elmagyarázta mi a pálya. Mellette a fiatal, csinos, vagány hölgy roppant szabályos fogsorával mindenkire rávigyorgott, ezzel leplezve tekintete gúnyosságát. A rémült kommunikátor-gólyák megérezve a békaszínű pénz szagát, remegő szárnyakkal várták a repülést. Vagy fel, vagy le… De itt már valami történni fog.

A pénz-, és hírnévszagú nagymadarak magasra emelt csőrrel ültek a mézesmadzagon, és arra bíztatták a gólyákat, hogy nyissák ki a csőrüket, mert etetés lesz. Miközben szegény kis gilicék kerepelni próbáltak, a két nagyság mélyreható tekintettel vizsgálta őket. Mekkora a begyük, milyen hosszú a lábuk, vajon hány dollárt ér a mosolyuk? Egy idő után már azt sem hallották, mit kerepelnek nyomorultak. Nem is az volt a lényeg. Inkább az, mekkorára nőnek majd. Mármint a NÉZettségi indexek. Meg a libidók...

Mindezt egy bogárfogásnyi idő alatt lezavarták. Aztán felszólították a gólyákat, hogy húzzanak el melegebb égtájakra. Majd a holló viszi a hírt, hogy mi van.

El is szálltak a gilicék, egészen addig, míg a galamblelkű igazgató bagoly utol nem érte őket. Igaz nem holló volt, de hozott két babérkoszorút, meg egy nagy adag olajágat az elcsúszottaknak. A koszorúkat két hason-gólya (értsd: iker) kapta, a legcsinosabbak mind közül. Fogyasztói kosárba tették őket, és a nagyfészekbe vitték, a csodapalotába, ahol minden nagy, még a testvér is...

A szépségek elszálltak, a szörnyetegek maradtak, az eső pedig szépen, lassan szemerkélni kezdett...