A Séd mozi kamaratermében került vetítésre Rainer Werner Fassbinder filmje, amelynek érdekessége, hogy a rendezőt érdeklő, érintő társadalmi és világnézeti gondolatok akkora számban jelennek meg a film során, hogy az egész értelmetlenül művivé válik, és ezzel nálam kiérdemelte „a legrosszabb film, amit eddig láttam” titulust, megelőzve ezzel olyan klasszikusokat, mint a Piranha-filmek vagy a Majmok Bolygójának felújított változata.

Rainer Werner Fassbinder 36 éves korában hunyt el és ezalatt összesen 41 film szárad a lelkén, merthogy mindenkire gondolt, csak ránk, nézőkre nem. A digó (eredeti címen, Katzelmacher, ami a bajor szlengben vendégmunkást jelent) az első filmjei között volt, lévén 1969-ben forgatta jórészt haverokkal, színészismerősökkel, tehát amatőrökkel.

A filmet vetítése előtt egyébként egy filmesztéta vezette be nekünk, kb. minden harmadik szava idegen szó volt, és elképesztően nagy jelentőséget tulajdonított a film készítőjének, mint mondja: „A német filmezés megújulását, egy új korszak kezdetét jelentette Fassbinder nyárspolgárokat sokkoló filmjeinek, gondolkodásmódjának megjelenése.”

A sokkolásról csak annyit, hogy egy: Ez (mármint az esztéta) tuti a főiskolán tanulta ezt a marhaságot, mert úgy mondta, mintha kérdezték volna. Kettő: Fassbinder saját korában nem a közönség, hanem a kritikusok között volt népszerű (népszerű, nem népszerűbb!)

A film egyébként egy feliratos, fekete-fehér, állókamerás, 1969-es németországi Melrose Place-változat. Ezen azt értem, hogy mindenki mindenkivel, a történet lényegtelen, a szereplőket úgy tették le, ahogy rájuk találtak, a párbeszédek pedig olyanok, mint Hemingway-é, rövidek, tömörek. (Elnézést az egy lapon említés miatt kedves Ernest!). A különbség pedig csak annyi, hogy ott átélem milyen érzéseket kelt a könyv, itt viszont a nézők, velem együtt nem tudták eldönteni, hogy sírjanak vagy nevessenek, vagy nézzenek magukba, vagy mi. Döntöttek. Fogták magukat és szépen egyesével hazamentek. Na nem mindenki. Mi, akik maradtunk azért maradtunk, mert nem gondoltuk volna, hogy egy film ilyen szar lehet.

Amikor vége lett a filmnek, még szólt egy kis zene. Az esztéta már elment, mi meg ültünk ott egészen addig, amíg valaki azt nem mondta: „Szerintem vége van.” Ez a megjegyzés volt a film egyetlen pozitívuma.