Sziget. Kígyózó sorok. Türelmetlen emberek. A tolerancia szigete, mondják. Még sem látszik. Az embertömegből valaki már a jegyeladó konténerek, lakókocsik felborításával fenyegetőzik. Mások a pénztárosok jó édesanyjaikat küldenék melegebb éghajlatra. Közben felhangzik az „én vagyok a kistehén…” kezdetű remekbecsű eposz!

Illetve felcsendülne, ha énekelné valaki. Ám annak ellenére, hogy néhány éve még a gerappától volt hangos a vidék, most relatíve – ilyen szinten legalábbis – csendes a Sziget. Persze fáradtak és ingerültek az emberek. Néhány fellépő kérdőre vonja a pénztárosokat, hogy asszongya: - Már negyed hét van, és nekünk hatkor kezdődött volna a fellépésünk. Megkaphatnánk végre azt az autóbehajtási engedélyt?!? – Természetesen – feleli az épp leanyázott pénztáros, és billentyűzetet ragad. Lassan beindul a gép… na menjen ám a számítógép és az egész Internet a búsba!!!… megint lefagyott!

Na végre, karszalag a kézen, irány a élet sűrűje. Terepszemle. Bahia Színpad rendben, a fix veszprémi találkozópont, a Fintor kocsma is megvan. Mennyi ismerős arc..nem lesz itt gond. Program? Füzetet elő, bejelölgetés indul. Ajaj, klónoztatnom kéne magam. Akkor hova? Sehova – súgja egy jól ismert hang belülről, és valami igazság van benne.

Ismerős tárcsázása, kicsöng, felveszi. – Gyere csak! Könnyen meg fogsz találni, épp most öntöttem le magam egy üveg sörrel. Útközben indián a Nagyszínpad előtt, esőtánc, sámánutazás a Mission zenéjére…tömeg. „Szájszag, izzadtságszag, seggszag, hónaljszag…” „Szakad az eső”…Sebaj, egy szer van Cure koncert! Folynak az arcok, tiszta víz a ruhám, egy kistehenes váltás póló jól jönne. Vége. Mikor állt el az égi áldás?

Na indulás haza. Kifele menet, tántorgó punkok Vörösmarty lírájáról vitáznak. Akadályfutás a Hévre, becsócsált szigetvándor keresztben, laza vizesárokugrással átlibbenve rajta. Népliget, Buszpu. Csilivili váróterem! De leülni, azt nem lehet! Pad nincs! Sírom vissza a Szigetet, ahol még a kistehén is le tud ülni, bár zöld is lesz a segge rendesen…