Itt a Sziget, itt van újra – már tizedszer kilenc éven belül… Én meg már megint feljöttem, ezúttal azon küldetéstől is hajtva, hogy tájékoztassam érdeklődő embertársaimat a dolgok állásáról, meg a fityeg ityegéséről.

Hát kéremszépen, a dolgok feltétlenül és kifejezetten állnak. Meg én is álltam. Sorban két órán keresztül tegnap, a porban, napsütésben és esőben (felváltva és egyszerre), hogy hozzájussak sajtójegyemhez. Van ilyen, mondhatnók, meg aki potyázni akar, az szenvedjen is meg érte, vagy mi. Sikerült, megszenvedtem.

Miután elcsigázva bejutottam a Szigetre, túl az esernyőmet elkobzó szekusokon, és sátramat is felvertem a kies lankákon, eljutottam arra a pontra, ahol már csak egy tál meleg étel és némi alvás segíthet. Segített is.

Némileg rendezettebben kezdhettem ezután az estéhez, vidáman indultam a Cure koncertre élvezkedni. Hát akkora tömeget, ami a nagyszínpad előtt volt még hétvégenként is ritkán láttam eddig – ez kicsit meg is ijesztett, és felkeltette szunnyadó tömegiszonyomat. De – a Cure-ért bármit – mondtam ekkor, és beálltam, hogy megmutassam.

Aztán eleredt az eső, és volt nagy esés. Miután ez nálam nem lefedett terület a ’bármit’ fogalom által, nemsokára egy sátor alól hallgattam tovább a koncertet, aztán egy étkezdéből, aztán már a saját sátramból, miközben a ’Boys don’t cry’ és az eső halk kopogása ismét álomba ringatott…

Hát ennyit kutyafuttában első napi élményeimről. És – afrancba, afrancba, afrancba – a hülye eső miatt a KFT koncertről is lemaradtam!!!