Tegnap, a délutáni órákban hirtelen nyakamba zuhant egy óra szabadidőmet célzottan a Belvárosban töltöttem el. Egyszerre melengette agyvizemet a hőség és szívemet a látvány, miszerint hónapok óta nem hömpölygött ennyi humanoid huzamosabb ideig az utcákon. Megszületett a döntés: este bármi lesz is, áj vil bek.

A bemelegítő sörök és a színpadok közötti néhány tiszteletkör után lassan összeállt az a 20-25 fős társaságunk, ami a lehetőségekhez képest nagyjából egyszerre mozgott, azaz ugyanazt az útvonalat írta le kb. másfél órás időintervallumon belül. A banda zenei ízlése távol tartott minket az Underground színpad DJ-itől, a lányok alacsony aránya pedig Kövi Szabolcs relaxációs muzsikájától terelt odébb. Mivel az Incognitónál volt a legolcsóbb a sör (ráadásul a Soproni) ezért ott gyakrabban megfordultunk, de néhány ír nóta eléneklése után inkább a jazz és a rockabilly irányába mozogtunk. Igényes zene, jó hangulat, ezer éve nem látott cimborák, s több nem is kellett ahhoz, hogy pillanatok alatt elszálljon az a két-három óra.

Amiről eddig írtam azt már átéltem párszor. Ám amikor a sötétben megláttam a Posta előtt a pörgő tüzes köröket, hirtelen gabonakörnek éreztem magam. A 8-10 (vagy még több) dobos posztafrikai ritmusait már csak a kitűnő ritmusérzékkel és átéléssel mozgó, szemrevaló győri, pesti, szegedi lánykák múlták felül. A Szegedi Tűzfújók leginkább rasztás frizurájú brigádja petróleummal átitatott botjaival, madzagra erősített tűzgömbjeivel látványos varázslatot produkált a veszprémi éjszakában.

Mire magamhoz tértem, addigra a valószínűleg jamaicai UFÓ-k már elszálltak, így gyorsan bekapcsolódtam egy éppen zajló humán-reál ellentétek pszichológiai hátterét elemző vitába, miközben a társaság másik fele a Best of P. Mobil-t húzatta az el nem fáradó utcazenészekkel. Hajnali kettő körül bedöntöttem az utolsó sörömet a VMK előtt, s így erőt merítettem ahhoz, hogy a delírium határán lebegő sportrovatos kollégámat feltámogassam a Jeruzsálem-hegyre. Közben a Színházkert sötét zugaiból újra felzengett a pokoli tamtamok immáron ismerős, végtelennek tűnő ritmusa.