Hogyan ismételjük meg a Tünde tévé csodáit egyetemi aulára és hat férfihangra hangszerelve - avagy a King's Singers Veszprémben.

Emlékszem még az időre, amikor Tünde tévékészülékünkön keresztül követhettem figyelemmel a Magyar Televízió matinéműsorában a King's Singers fellépéseit. Persze akkor még az embernek sokkal egyszerűbb dolga volt, mivel a választék viszonylagos szerénysége miatt kicsit könnyebben szánta rá magát, hogy akciófilmek helyett ilyen haszontalanságokat bámulásszon (a Grác pocsékul is jött be, meg aztán németül sem értettünk még akkoriban).

Szóval még ezekből az időkből maradt meg bennem, hogy a King's Singers egy tök vicces banda, akik mindenféle uncsi klasszikus zenéket adnak elő, de mégis valahogy sokkal viccesebben, mint egy szimfonikus zenekar. Így aztán nem volt nehéz előre is lelkesednem, mikor vagy fél évvel ezelőtt először pillantottam meg egy plakátot, mely májusi veszprémi fellépésüket vetítette előre... El is jött a nagy nap, és lelkes tömegek lepték el a Veszprémi Egyetem auláját, hogy élvezkedve megmerítkezhessenek a könnyűvé varázsolt nehézkultúrában. Az esemény nem volt túlzottan meghirdetve, mégis jócskán megtelt a terem - és nem csupán veszprémiekkel. Jöttek rajongók a környező településekről is bőven. Az eklektikusan felöltözött tömeg zsezsgett, mint a hangyaboly eső előtt, a büfé legjobb iskolabálos emlékeinket idézte - egyszóval olyan igazi békebeli hangulata volt az egésznek. A közönség főként középkorúakból állt, bár többen (nagyon helyesen) elhozták fiatalabb családtagjaikat is. Akárhogyan is figyeltem viszont, a tinédzser korosztály képviselői teljesen hiányoztak a teremből.

Némi helyezkedés, meg a szokásos késlekedések után végre kezdetét vette maga az Esemény. Az első szám mindjárt a fiatalabb korosztály képviselőit szólította meg, mivel a vignyettáról szólt. Mielőtt azonban az a gyanú fészkelte volna magát belénk, hogy valamiféle papír-írószer nagykereskedő fizette le a fiúkat, kiderült, hogy Orlandus Lassus 'Vignon, vignette' című dala valójában a bor dícséretét zengi. És azután jöttek sorban az ismert és kevésbé ismert dalok - és hogy örüljünk, amellett, hogy az első részt két magyar zeneszerző, Ligeti György és Kodály Zoltán műveivel zárták a király dalnokai, még az összekötő szövegeket is tört magyarsággal bár, de saját maguk olvasták fel különféle papírdarabkákról. Örültünk.

A második részben jött aztán az igazi show - a teljes angolszász zenei élet bemutatkozott háromnegyed órában a Beatlestől a butuska angol gyermekdalokig. Az utolsó számokért már igen sokat kellett tapsolnunk, de megérte, mert ők mindig újra előjöttek, és énekeltek még egyet. Ja, és hogy én hogy éreztem magamat? Kösz, jól. Kábé mint gyerekkoromban a tévé előtt...