Bonckéssel belevágunk. Belevágunk a világba, a képekbe, a versekbe, a drámákba. Belevágunk mindenbe, még a lehetetlenbe is. Belevágunk abba, ami nem szent és abba is, ami szent előttünk. Belevágunk, mert jobbítani akarjuk. Belevágunk, mert újítani, saját képünkre akarjuk formálni a dolgokat. Belevágunk, és közben megcsorbítunk.

Két ember: a festő és a restaurátor. A festő: Michelangelo, a restaurátor: a szakember, aki „újjávarázsolta” Michelangelo freskó-együttesét a Vatikán Sixtus-kápolnájában. Két világ: a XVI. század és a XX. század. Ma és tegnap. Két tárgy: az ecset és a számítógép. Alkotás. A festő gondolkodik, küzd és alkot. A restaurátor gondolkodik, küzd és alkot. Pontosabban felújít, javít, újjáteremt, szinte újat alkot; előveszi műszereit, elemzi a színeket, felbontja a képet, míg végül pixelenként újra összerakja. Újat teremt, és közben keresi az okokat, a miérteket, a hogyanokat, kutat Michelangelo irataiban, feljegyzéseiben, „gondolataiban”, felboncolja és megfeszíti a festőt, mint Krisztust a keresztfán.

Megteheti? Megteszi. Megteszi, mert vonzza a kihívás, a siker, a fény, a csillogás. Hiába is inti Michelangelo verse őt:

„Míg kincset, földet, országot kerestek, / csak kevélységtek parancsol tinéktek; / restség s bujaság igájába estek, / s irigység másnak kárt tenni késztet…”

Meddig merünk, tudunk, akarunk belemenni az újításba, a javításba? Hol van a határ? Van egyáltalán határ? Meddig szolgál minket a technika és honnantól uralkodik felettünk? – többek között ezeket a kérdésekre keresi a választ a Latinovits Zoltán Játékszínben látható Freskó című előadás. Az Atlasz Gábor rendezte darab a tánc- és mozgásszínház elemeit vegyíti a zenével és a képzőművészettel könnyen érthető, ám mégis elgondolkodtató módon

Klausz