Adott egy férfi, aki egyedül él. Nem tudjuk mióta, miért és hogy egyáltalán kicsoda ő. Nem is érdekes, csak van, létezik, semmi több. Rossz neki egyedül? Még ezt sem tudjuk, csupán azt, hogy töpreng. Elmélázik a múlton, a jövőn, azon hogy mit tett és hogy mit kellett volna tennie. Egyedül van önmagával, önmagában. Ez az alapgondolata a tavalyi fesztiváldíjas Duna Táncműhely Vendégszerető (koreográfus: Juhász Zsolt) című estjének.

Alapvetően rossz egyedül lenni. Néha azonban szükségünk van a magányra, amikor el-eltöprenghetünk a történéseken, az érzéseinken, vagy éppen a világról alkotott képünkön. Felidézhetjük régi szerelmeinket, a vágyakozást, a harcot, a küzdelmet. Felidézhetünk egy jelentős személyt, egy életünket alapvetően meghatározó embert, akinek szavai alapján formáltuk magunk képére a világot. Eltöprenghetünk azon is, hogy vajon hányféle arcunk volt, hány szerepet játszottunk: mikor voltunk vendégek és mikor vendégszeretők.

Az előadás a csörgedező víz hangjával indul és fejeződik be. De mit jelképez a víz? Az állandóságot, s egyben a folytonos megújulást, de mindenekelőtt a tisztaságot. S ez az, amit mindannyiunknak el kell érni, vagy legalábbis megpróbálni elérni. Mert mit ér az életünk a szépség, a társaság, a szerelem, vagy éppen a meghatározó példakép nélkül? Nem sokat. S mit érünk mi magunk, ha nem ismerjük fel a fontos dolgokat, a lényeget, az értelmet az életben? S önmagunk nélkül lehetünk, létezhetünk, élhetünk-e egyáltalán a világon? Kétlem. Keressük, s mutassuk meg hát gyermekarcunkat, mert anélkül csak a kosz, a hiány és a káosz marad bennünk…

Klausz Melinda