A Szegedi Kortárs Balett a kezdetek óta minden évben itt van Veszprémben, a Táncfesztiválon, s nemcsak fellép, de a rendezvény jelmondatát is betartja: együtt van velünk, a közönséggel. Juronics Tamással az együttes vezetőjével tavaly beszélgettem ma is igencsak aktuális kérdésekről. Mielőtt belefeledkeznénk a mozdulat szépségébe a fesztiválon, tekintsünk bele a tánc halálába, a mozdulatlanságba!

-Talán már hallottál róla, hogy a veszprémi Táncfesztivál hónapokig a létéért küzdött, s csakis Krámer György és Vándorfi László szívós kitartásának, és mindent megmozgató lobbijának köszönhető, hogy életben maradt. Ennyire mostoha-gyerek a kortárstánc műfaj ma?
-Egyáltalán a tánc műfaj, borzalmas helyzetben van. De fogalmazhatnék úgy is, hogy maga a művészet borzasztó helyzetben van manapság. Azt szoktam mondani, az igazi művészet megy a pincébe.

-Na de a művészet is kitagadja a táncot? Hiszen a színházban sincs már helye, lásd Szegeden, ahol 13 év után szűnt meg a tánctagozat, vagy Veszprémben, ahol minden próbálkozás hiábavalónak bizonyult egy tánc-színház felállítására.
-Nem a művészet tagadja ki... Én nem keverem össze a színházat a művészettel! Manapság a legtöbb színházban furcsa tendenciák érvényesülnek, amelyek szerint, a művészet nem feltétlenül az első helyen áll. Mindenhol számokkal dobálóznak, nézettséggel, statisztikákkal, meg ilyen nagyon buta dolgokkal. Ma már a műsort, annak igényességét, szerkesztését mindenek előtt ezek a számok határozzák meg, így aztán a legtöbb vidéki színházban megnézhetjük, hogy milyen darabok mennek: ócska kis silány operettek, nagyon rossz musicalek, s a könnyű zenés műfaj nyomulása mellett a próza uralkodik minden színházban, elnyomva az operát, a balettet, a táncot.

-Ennek leginkább az az oka, hogy a legtöbb, sőt már minden színházban az igazgató rendezőből, színészből lesz, vagy más prózai területről kerül ki. Így nem érdekli igazából, hogy mi történik az operával, a balettel, vagy a tánctagozattal. Meggyőződése, hogy a színházában a próza a legfontosabb, mert az egy évadban kétszáz előadást játszik, a balett meg csak negyvenet. Ilyen furcsa arányokat állítanak föl, amivel megölik a táncot. S ez tendencia sok városban.

-Meg lehet nézni, hogy hány és milyen balett-, és tánc-együttese van az országnak, a helyzet silány, borzalmas, és nevetséges. Budapesten ugyan rengeteg apró kis tánccsoport van, de azokat nem lehet valódi táncegyüttesnek nevezni, hiszen nincs se pénzük, se státuszuk, alapítványi támogatásokból kaparnak össze filléreket, hogy valamit alkossanak, s ez meglátszik a darabokon is, hiszen nem tudnak valódi színpadi minőséget létrehozni. Vidéken mindössze Győrben, Pécsett, és Szegeden van tánc. Pécs sok-sok éven keresztül haldoklott, bár most újraéledt, de haldoklásában az előbb említett jelenség játszott közre. Hála Istennek, Győr még tartja magát, Szegeden pedig meghalt a tagozat. Pedig nagyon erős volt, és meggyőződésem, hogy szakmailag ma is nagyon erősek vagyunk, csak egy-két ember ostoba akaratán elcsúszott az egész.

-Budapesten él és működik az Operaház balett-együttese, a Közép-Európa Táncszínház azonban már küzd a létéért, ahogy Bozsik Yvette is, hiába nagyon elismertek belső szakmai körökben. Ebből is látszik, hogy igazából nincs a táncnak semmiféle támogatottsága, legkevésbé pedig pénzbeli. Nevetséges összegeket osztanak szét együttesek között, főleg ahhoz képest, hogy egyébként színházra mennyit költenek ma Magyarországon.

-Sajátos helyzete a táncnak, hogy mivel periférikus műfaj, vagyis nem feltétlenül a szélesebb rétegek számára szól - hacsak nem Michael Flatley-ről beszélünk, de róla inkább ne is beszéljünk -, ezért a színházat fenntartó önkormányzatok sem támogatják. A városvezetők csakis lokálisan gondolkodnak, s nem látják át, hogy a tánc, ami egyébként utaztatható és utazik is, egyben a település nevét, és hírnevét is viszi. A helyik érdekek mellett azonban létezik egy országos szempont is, hiszen ezek az együttesek folyton utaznak egyik városból a másikba. Így a minisztérium feladata volna, hogy dolgozzon ki erre egy támogatási koncepciót, találja ki, miként lehetne finanszírozni a táncegyütteseket függetlenül a várostól, az épülettől, ahol élnek és dolgoznak, mert a színházi támogatásból önkéntelenül kiszorulnak. Ha a helyzet nem változik, az idővel biztos, hogy a tánc halálát okozza.

Rosenkrantz Sára