Ahogyan tavasz, úgy Tavaszi Tárlat is mindig volt Veszprémben - vagy az emlékezet lenne tán ennyire véges? Az idővel dacoló címbeli ellentmondást viszont tessék szó szerint érteni! Amíg az elmúlt évek, évtizedek alatt inkább a tradicionális, a befutott, a tutibiztos felé konvergált az összkép a megyei képzőművészeti seregszemléken, addig az utóbbi években nemcsak a kiállító alkotók átlagéletkora látszik csökkenni, de érezhető frissülésnek indult még a képkeretbe_tokosodó öreg rókák, mesterek gondolkodása is...

Mert mitagadás, azok a művészeti élet perifériáján alkotó fiatal művészek, akiket a konvencionális, ámde törtető idősb művészkollégáik eddig rendre letehetségteleneztek, ledilettánsoztak, gyakran joggal tartották cikinek a helyi képzőművészeti seregszemlék (így a HEMO Veszprém - Bakony - Balaton című tematikus tárlatainak) áporodott levegőjét. A befutottság a művészetben csalóka állapot, de a "kispolgári" ízlést kiszolgáló, vagy a szobadísszé degradált műtárgyakat áruló galériák sem ösztönzik az életszerűen aktuális művészeti problémák felszínrehozását. A művészeti "konfliktusok", a szellemi frontvonalak ütközése természetes kísérője az alkotói folyamatoknak, a problémamentes kortárs művészetet pedig nyugodtan nevezhetjük - így egymás között - egyszerűen csak unalmasnak...

Mi okozhatja a már érzékelhető szemléletváltást az idei Gizella-napi kiállításokon? Egyrészt talán az is, hogy a Tavaszi Tárlatnak helyet adó Művészetek Háza szervezésében több alkalommal is olyan szakmai kirándulások, vagy éppen helyben szervezett kiállítások, konferenciák jöttek létre az elmúlt években, amelyek a saját belső köreikből kicsit kimozdították az itt élő művészeinket is. Nem múlik nyomtalanul a ház vizuális műhelyének szemléletformáló hatása sem, de egy Velencei Biennáléra történő látogatás, a világ művészeti élvonalával való szembesülés nyilván rendkívüli élményt jelenthet még azoknak a szakmabelieknek is, akik eddig mereven elutasították a fiatalabb generációk "trendi" gondolkodását, képalkotását. Másrészt viszont a hasonló élmények bátorítják azokat a pályakezdő művészeket, akik már görcs nélkül beszélik azt az új képi-fogalmi nyelvet, amely természetes közege digitalizálódó korunk vizualitásának.

Azt persze nem állíthatjuk, hogy ebben az óvatos szemléletváltásban a díjakat osztogató zsűrik a helyzet magaslatán álltak, de egy zsűrinek vagy kuratóriumnak gyakran a művészeti kérdéseken túli, kívülről nem látható szempontokat is mérlegelnie kell. Mindenesetre örömteli, hogy a díjazottak névsora már nem olyan dögunalmasan ismétlődő felolvasás, ahogy ezt a korábbi években megszokni kényszerültünk. Hogy kik kaptak díjat 2002-ben? Többek között Környei Ágota, Györgydeák György, Felhősi István, Zachar István, Kádár Tibor, Komáromi Erzsébet, Luzsicza Árpád... Dehát nem is a névsorolvasás itt a lényeg, hanem a vizuális nyelv helyi többszólamúsága felé tett apró lépések.

Az idei veszprémi tavaszt élvezve már csak az a költői kérdés vetődhet fel bennünk, hogy a Gizella-napi protokolláris köszöntőket sugalló - a polgármesterünkhöz közelálló - köröknek vajon miért is sikeredik olyan ordítóan egyoldalúra folyton a művészeti életünk büszkeségeinek lajstromozása, ahogy az például az idei - egy művészeti fesztiválhoz méltatlanul avitt és szedett-vedett megjelenésű - programfüzetben is olvasható?

(art_press)

(Az oldalon Ughy Miklós és Kelemen Marcell képei láthatók.)